Körülbelül a csodát várjuk tőle. A Magyar Polgármestertől. Hogy megmutassa ország-világnak, micsoda földi édenkertté teszi városát. És ezzel egyértelművé váljon: nem katasztrófa, sőt még kívánatos is lehet Erdélyben egy „kisebbségi” településvezető, egy magyar (vagy a Duna forrásánál született „eredeti” német, mint Temesváron). De a törvények a régi rosszak, az előítéletek, társadalmi beidegződések nehezen változnak, a zsákutcák csapdái sem tűntek el, a magyar polgármester sok szélmalomharcnak néz elébe. Alighanem sokan lesznek majd az akadékoskodók, kákán csomót keresők és találók, van már, aki beígérte az „őrködést”.
Milyen is lenne, ha most minden magyart, akinek a következő négy évben bármi köze lehet Marosvásárhelyhez, csak egyetlen cél vezérelne: hozzájárulni egy élhető mintaváros megteremtéséhez, ahol egyformán jó magyarnak, románnak, hottentottának, de főleg embernek lenni. Jó volna, ha legalább a magyaroknak sikerülne felülemelkedniük véleménykülönbségeken, érdekeken, vélt vagy valós sérelmeken, még ha ebben – finoman fogalmazva – nem is vagyunk túl jók. Jó lenne nem az évtizedek óta elmaradt jogos jusst követelni mielőbb, merthogy ugyebár végre van kitől, és nem máról holnapra, de még holnaputánra se várni a sok felgyűlt probléma, sérelem, igazságtalanság megoldását, mert ha nem, akkor rögtönítélve kimondható, hogy ez a polgi sem jobb a Deákné vásznánál, és örökharag, leszerepelt, nem-nem soha többé.
Sokan lehetnek magyarok és románok, akik arra számítanak, attól tartanak, elérkezett a megtorlás ideje, és most lesz aztán pokol a románoknak, Kánaán a magyaroknak Vásárhelyen. Pedig most csak az fontos, egyénileg és közösségileg mivel járulhat hozzá mindenki ahhoz, hogy a négy év olyan Marosvásárhely hiteles ígéretét mutassa meg (mert mindennek a megvalósítására ez az idő édeskevés), amelynek bármilyen nemzetiségű lakosa meggyőződéssel ütheti majd 2024-ben a pecsétet a folytatásra. És ez nemcsak egyetlen emberen múlik, még ha polgármester is. Erre akkor van esély, ha a város mindenkinek elérhető „Kánaánt” ígér. Lehetetlen? Talán azzal határos. De muszáj megpróbálni. Marosvásárhellyel és Zsobokkal ugyanis most kolozsvári, nagyenyedi, zilahi magyarok mindannyian vizsgázunk.
Kolozsvár a teljes mellszélességű liberális győzelemmel kétes esélyeket tartogat a magyar képviseletnek. Bár nyilatkozatai szerint Boc nem felejti a magyaroktól kapott korábbi támogatást, szerény négy tanácsosunkkal ezúttal nem vagyunk feltétlenül a mérleg mindent eldöntő nyelve, a liberálisokkal szembenálló másik serpenyőben ugyanis nem sok minden van. A kolozsvári városi és a Kolozs megyei tanácsban kétharmados többsége ugyan nem, de kényelmes többsége van a liberálisoknak. Ez a politikai matek: így érhet ma négy (tanácsosi hely) kevesebbet, mint akár 2016-ban. Vagyis nem olyan biztos, hogy lesz magyar alpolgármestere a kincses városnak, magyar alelnöke a megyei tanácsnak, bár sokat nyom a latban a pártok közötti országos szintű egyeztetés. Könnyen előfordulhat tehát, hogy mondjuk egy bihari szuper RMDSZ-es eredmény befolyásolja az országos egyeztetéseken át a kolozsvári alkudozást. Ad absurdum így döntheti el az egész szavazós hétvégét átaludni vágyó kolozsvári tizenkettedikes vagy a piripócsi Mari néni, hogy hány magyar igazgatja a 200 kilométerrel távolabbi város közügyeit. Meg hát más szempontok is játszhatnak: mégiscsak jól mutat egy magyar elöljáró, olyan píszí (politically correct – szerk. megj.), és a tekintélyes liberális többség még ezt is megengedhetné magának.
Egyébként Zsoboknak is magyar polgármestere van. Azaz Váralmásnak, mert oda tartoznak a szorgos zsobokiak. Pedig csak 28 százaléknyi magyar lakja a kilenc települést tömörítő községet, vagy talán annál is kevesebb. Tömegesen szavaztak hát románok is Gál Máté Istvánra – az emberre, nem a magyarra –, aki már több mandátumot töltött tanácsosként az almási önkormányzatban, és akitől a községbeli románok várják most a csodát. Úgyhogy a következő négy évben itt is vizsgáznak a magyarok. Minden jel arra mutat, szerencsére akadnak tettrekész támogatói is a románok között, még ellenjelölt is, akikről úgy tűnik, tudják, egyetlen megfelelő ember nem elég a csodákhoz.
Persze a zsoboki világ kicsi. A szavazók többsége ismeri a zsoboki bírót, esetleg már találkozott is vele. Itt nem a jelöltek nyilatkozatai döntenek, hiszen mondani lehet nagyot és még nagyobbat, de a konkrétumok csak egy jókora sétára vannak, a szomszéd faluban. Akaratlanul is látszik, hogy ki mit cselekedett, mit teremtett, mit dolgozott tegnap, múlt hónapban és tíz évvel ezelőtt. Elég végigmenni Zsobokon, hogy mások is ilyen utcára, házakra, rendre vágyjanak, „ca afara”. Hogy a „nu se poate” elszálljon a füsttel. De mindez korántsem a helyi malom-pékség most leköszönő könyvelőjének egyszemélyes műve: a sikerhez a Molnár lelkészházaspár több évtizedes zsoboki közösségszolgálatán túl kellett jónéhány erős egyéniség és főleg egy csapat. A Zsoboki Csapat asszonyokkal, gyermekekkel, férfiemberekkel. Akik bármikor szinte azonnal kaphatók, ha aszfaltutat kell „összevarrni”, ha kultúrházat kell kitakarítani, meszelni, színpadot építeni, kürtőskalácsot sütni, falat önteni, parkolót kövezni, füvet nyírni, vendégeket fogadni.
Pedig hát itt sem lehetnek sokkal jobbak az emberek, mint máshol. Itt sem szerethet mindenki mindenkit és nem érthet egyet minden kérdésben. Pletykának is lennie kell, személyes érdekeknek is lenniük kell, irigységnek is, törtetésnek is és még ellenségeskedésnek is. De mindezt félreteszik, félre akarják és tudják tenni, mert a fontossági sorrendet illetően a nagy többség egyetért: szép, takaros, gondozott helyen akarnak élni szép ünnep- és hétköznapokat, ahonnan nem kell elköltözni, ahol van remény és jövő. És látták, hogy ezt így lehet, hogy ez így jó. Úgyhogy őket talán kevésbé féltem, hiszen híresek arról, hogy nagyon tudják, magukkal hozták, megtanulták, hogyan kell együtt ugyanabba az irányba húzni a szekeret, de ha a ló kidől, még a hátukon is elvinni.
(A képek Istvan Gál Máté és Szőcs Attila Facebook-posztjaiból származnak.)
