A korai keresztények csínytevéseiről
Vissza

A korai keresztények csínytevéseiről

Nemrég jelent meg román nyelven Catherine Nixey angol történész és újságíró 2017-ben közölt, ismeretterjesztő munkája, „Az elsötétedés kora: a klasszikus ókor elpusztítása a keresztények által” címmel (eredeti címe: The Darkening Age: the Christian destruction of the classical world). A magyar nyelven egyelőre nem olvasható kötet az elmúlt évek gyakorlatához híven tehát jóval hamarabb jelent meg románul, alig két évvel az eredeti, angol nyelvű kiadást követően. Ez igen dicséretes jelenség az egyébként siralmas állapotban lévő romániai könyvpiaci viszonyokban, hogy a társadalom és történelemtudományok külföldi munkái mostanság megelőzik a magyar fordítást.

Nixey kötete nem véletlenül jelent meg ilyen hamar román nyelven. A Cambridge-ben, Mary Beard tanítványaként végzett Nixey klasszika-filológusként az angolszász világban magas szinten művelt tudományos ismeretterjesztés híveként számos újságban jelentette meg cikkeit. 2017-es, első kötetével azonban olyan sebességgel és erővel robbant be a köztudatba, mint manapság az ún. „sztárértelmiségiek” háza táján szokás: felemelkedőben van egy fiatal, tehetséges, angol nyelven író történész-generáció, akik ismeretterjesztő munkáik révén sorra gyártják a bestsellereket. Az általam egy régebbi írásomban „Harari-jelenségnek” nevezett publicisztikai műfaj természetesen egy hasznos és igen kívánatos jelenség, hisz óriási tömegekhez juttat el bizonyos tudományágak – történelem, klasszika-filológia, vallástudomány, asztrofizika, genetika – legújabb eredményeit. Nixey könyve tehát ebbe a tudományos bestseller-műfajba illeszkedik és az angolszász világ sajátossága.

Sikerét azonban nem csak annak köszönheti, hogy kiváló klasszika-filológus és az ókori kereszténység történetének legfontosabb, kanonikus és kortárs műveit is jól ismeri (a kötetben több mint félezer lábjegyzet és több száz hivatkozás található), tehát valóban, felkészült, a forrásokat jól ismerő történészről van szó, hanem az általa érintett témát eddig senki nem ismertette a nagyközönséggel ilyen nyers, meghökkentő, közvetlen és kétségtelenül, apologetikus nyelven. Sajnos, pontosan ebben rejlik a kötet legsúlyosabb hiányossága is.

A kötetben a Kr.u. 313 és 476 közötti időszakra fókuszál, bár néhány fejezetben kitér a kereszténység történetének első három évszázadára is, amikor a Jézus-követők új vallási mozgalma még az illegitim vallások közzé tartozott. Nixey a kereszténység történetének egy olyan, feltehetően kevesek által ismert időszakát mutatja be, amelyről sajnos sem tankönyvekben, sem a teológiai művekben, sem az amerikai filmipar keresztényekről szóló filmjeiben nem találkozunk, nevezetesen a kora keresztények bosszújáról, amelynek eredményeképp a klasszikus ókori műveltség számos jelentős munkája és építészeti öröksége elveszett.

Nixey munkája tehát már témájánál és címénél fogva is „botrányos”, szokatlan, meghökkentő, elvégre a mifelénk még piedesztálon álló keresztény egyházat rombolással, pusztítással vádolja. A kora kereszténység felfoghatatlanul nagy szakirodalmában kicsit is jártasak azonban tudják, hogy ez a téma rég nem új és óriási szakirodalma van már a XVIII. század óta. Az első, aki a kereszténységet a klasszikus világ összeomlásával vádolta, Edward Gibbon volt, akinek paradigmatikus Róma története legalább egy évszázadon át a legjelentősebb római történelemmel foglalkozó munka maradt. Gibbon a XVIII. századi felvilágosodás ateista hangulatától ittasan úgy vélte, hogy a Római Birodalom bukásának fő oka a kereszténység térnyerése és elterjedése volt. Nixey ezt a témát hozza elő egyféle történettudományi varázsdobozból, „új” témaként bemutatva ezt az olvasóknak – akiknek egy része meglehet, valóban nem hallott az alexandriai Serapis-nagytemplom porig rombolásáról, Hüpatia, az ókor egyetlen nő-filozófusának meggyilkolásáról, az ókori templomok és szobrok lerombolásáról, az athéni Akadémia tagjainak meneküléséről és megannyi más, valóban érdekes történetről, amely az ókori, klasszikus civilizáció bukását szimbolizálja. Nixey részletesen bemutatja, hogyan építette fel a kereszténység saját, máig élő szilárd önképét a 313 utáni időszakban, amikor immár nyílt vallásként létezhetett a Római Birodalomban. A szerző részletesen bemutatja az ún. pogány szerzők és a korai keresztény apologéták közötti hitvitákat és élénk filozófiai egymásnak-feszülést, amelyben a szerző igen látványosan az ókori pogány szerzők érveire teszi a hangsúlyt. Nixey kifejti, hogy a kora keresztény közösségek legádázabb pogány bírálóinak a szövegei mind odavesztek, ezek csak részleteikben ismertek a keresztény szerzők szövegeiben. A fiatal szerző – aki nem mellesleg egy szerzetes és egy nővér szerelméből fogant – családi háttere miatt egyértelműen közel került a kereszténységhez, ám attól egyetemi évei alatt elfordult és tudományos szempontok szerint elemezte a kora kereszténység első öt évszázadát. Míg a kora keresztény egyház teológus-kutatói elsősorban az egyház teológiai vitáinak részleteire, a Szentírás kanonizált szövegeinek alakulására és forrásaira összpontosítanak, addig Nixey követi a vallástudomány álláspontját és a kereszténységet a Római Birodalomban létrejött több tucatnyi vallási mozgalom egyikeként értelmezi, amely a császárkultusz és az áldozat megtagadásával jogi értelemben szembe kerül a híres római vallási toleranciával. Ezt a konfliktust elemzi Nixey úgy, hogy a kereszténység meghurcoltatását – a keresztényüldözéseket és a mártír-mozgalmakat – ritka és kivételes történelmi pillanatokként értelmezi, amelyek a kereszténység első három, illegitim évszázadában nem az általános, megszokott jelenségekhez tartoztak. A szerzőnő azt is kifejti – amit egyébként a szakirodalomból jól tudunk – hogy a több száz utólag szentként tisztelt mártír és a hagiográfiák által létrehozott mártír-hadseregek döntő többsége utólagos fikció és kitaláció. Az első három évszázad rövid bemutatásából valóban hiányzik néhány alapvető jellegzetesség és néhány fontos szerző, amely ezt az erős dichotómiát árnyalta volna.

A kötet a milánói edictum, vagyis Kr.u. 313 utáni időszakot tárgyalva azonban egyértelműen a keresztény-birodalmat úgy mutatja be, mint az ókori klasszikus civilizáció lerombolóját és elpusztítóját, amely 313-476 között gyakorlatilag felégetett mindent, amit az ókor reánk hagyott. A szobrok megcsonkítása, az ókori templomok felégetése és lerombolása, az ókori szerzők műveinek elpusztítását mind a keresztények számlájára írja a fiatal szerző. Ebben természetesen sok igazság van és erről a témáról manapság igen sok tudományos munka születik. A keresztények valóban, szabad kezet kapva és császári támogatást élvezve szisztematikusan átalakították a Római Birodalom vallási térképét és néha, valóban a hatalmi elit szerepét játszva, bosszút álltak a keresztényüldözésekért. Nixey elfelejti azonban kifejteni azt az ugyancsak több száz tanulmány és kötet által kutatott jelenséget, amit pogány-keresztény szimbiózisnak nevezünk. A kereszténység ugyanis nem tudott volna soha a kortárs európai civilizáció alapeszméje és vallása lenni, ha nem építi magába tudatosan a római vallás számos jegyét, építészeti örökségét, naptárát, szokásrendjét. Az, hogy december 25-én ünnepeljük a karácsonyt, a Sol Invictus ünnepén, a Saturnalia időszakában ajándékozunk, nem véletlen: a római Fasti, azaz ünnepi naptár maradt az etalon a kora keresztény időkben, ezt veszi át a korai egyház. Ugyancsak a kereszténységnek köszönhető, hogy csodálhatjuk a Pantheont, a római mérnöki tudás legnagyobb csodáját, amelyet a kora középkorban templommá alakítanak át, számos más ókori szentélyhez hasonlóan. Nixey nem említi azt sem, hogy az IV-V. századból tucatnyi tárgy, papirusz, tankönyv és megannyi forrásunk van, ahol jól elfér Hercules munkáinak ábrázolása és a Jó Pásztor jelenete. Egyiptomban a Szűzanya ábrázolása Isis Lactans ábrázolásából alakult ki a korai kopt egyházban. Mi sem mutatja jobban a kora keresztények és pogányok együttélésének 2-3 évszázados továbbélését, mint Dura Europos városa, ahol egymás mellett találunk római szentélyt, zsidó zsinagógát és kora keresztény imaházat, vagy maga a vatikáni nekropolisz, ahol Péter csontjai körül temetkező keresztények mellett ott nyugszanak a hedonista feliratú szarkofágba temetkező „pogányok” is. A vatikáni nekropolisz Sol Invictus formában ábrázolt Krisztusa pedig alighanem a legismertebb szimbóluma ennek az átmeneti időszaknak, amely messze nem annyira egyértelmű és egyszínű, mint a fiatal brit szerző könyve sugallja.

A Római Birodalom úthálózata, mobilitási lehetőségei, adminisztratív egysége és struktúrája nélkül a korai Jézus-követők és Pál apostol reformja soha nem válhatott volna birodalmi mozgalommá.

Nixey könyvét nagyon vehemensen bírálta Averil Cameron, a kortárs vallástudomány egyik nagyasszonya, a kora-kereszténység kutatója felróva a fiatal kutatónak, hogy figyelmen kívül hagyja az elmúlt 2-3 évtized vallástudományi kutatásának eredményeit és a vallási transzformáció, appropriáció sajátosságait. Peter Brown, a késő ókor „kitalálója”, a téma félistene és doyenje egyelőre nem szólalt meg ez ügyben és sajnos, koránál fogva aligha fog.

Legyen elég talán annyi, hogy a kötetet érdemes elolvasni, ám csakis Peter Brown monumentális munkáival, így az európai kereszténység kialakulása című kötetével együtt.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • Mossuk kezeinket!
    Mossuk kezeinket!
  • A kapuk előtt
    A kapuk előtt
  • B mint blöff
    B mint blöff
  • In-between
    In-between
  • Kábésított pluszmínusz
    Kábésított pluszmínusz
  • Ditró után
    Ditró után
  • Pénzért bármit, egészséget is
    Pénzért bármit, egészséget is
  • Demokrácia vagy kirekesztés…
    Demokrácia vagy kirekesztés…
  • Toll- és köpönyegforgatók
    Toll- és köpönyegforgatók

ROPOGÓS ROPOGÓS

Európa Liga: visszavágók következnek a ...
Iskolai bántalmazás: van okunk az ...
Szabó István nem veszi át a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ