Olyan időket élünk, amikor a közszférában megannyi visszaélés történik. Akinek csekély dolga is akad a közintézményekben, nem tudja nem észrevenni, hogy bizony vannak zabhegyező közalkalmazottak, aktatologató hivatalnokok, nem is kevesen, akik nem szolgálnak rá jövedelmükre, hanem indokolatlanul nyelik a közpénzt. Ebben a közhangulatban nem könnyű védelmére kelni a közszférában dolgozóknak, legyenek akár központi közigazgatáshoz tartozók vagy önkormányzati kötelékben levők. S most mégis megteszem, mert a populizmus egyre veszélyesebb méreteket ölt. Olyan országban, ahol az állam- és a kormányfő lazán szembeszáll az alkotmánybírósággal és nem fogadja el a döntéseit, ott ahol a parlamentet egyre többen holmi úri huncutságnak, fölösleges intézménynek, közpénzemésztőgépezetnek tartják, nem csoda, hogy a közszféra megtizedelése ilyen egyhangú tetszésnyilvánítást vált ki.
Bolojan bevetette a fűnyíróelvet és ugyanazt hajtotta végre, amit korábban Maros megyében megkísérelt már egy szintén rossz emlékű liberális megyei tanácselnök - aki azóta eltűnt a közéletből -: nekirontott a kulturális intézményeknek és gyakorlatilag felszámolta őket a költséghatékonyság jelszavával, beolvasztva őket más kulturális intézményekbe alosztályokként. Maros megyében 2012-ben sikerült leállítani a Látó és a Vatra elleni támadást, Bihar megyében a Várad és a Familia folyóirat ellen sajnos nem, hiszen Bolojan és csapata olyan széles körű felhatalmazást kapott, hogy már-már joggal érezheti úgy a költséghatékonyság lovagja, hogy bármit megtehet. S meg is teszi. A nemzeti liberálisok fenegyereke, aki Nagyvárad polgármestereként joggal szerzett elismerést a várost gyökeresen átalakító, fejlesztő és megszépítő hatékony menedzsmentjével, most ugyanazt próbálja megvalósítani Bihar megyében. Általában a polgármesteri hivataloknak és a helyi önkormányzatoknak annyiban könnyebb dolguk van, hogy kevesebb kulturális intézményt tartanak fenn, mint a megyei önkormányzatok. Bolojan is a szemételhordás, a parkolóházak, utak és hidak építésének, vagyis a korszerű városi közigazgatás hatékonyságának kaptafáját húzta rá a megyei önkormányzat fenntartásában levő kulturális intézményekre. A megnyirbálás következtében kétségtelenül a Várad és a Familia irodalmi-kulturális folyóiratok jártak legrosszabbul, amelyeket beolvasztottak a megyei könyvtárba, s ezáltal elvesztették önálló jogi személyiségüket. Az egykori főszerkesztőket, lapigazgatókat lefokozták megyei könyvtári alosztályvezető igazgatónak. De itt nem is a rangok a fontosak, hanem a jogi személyiség elvesztése, amelyet az érintettek joggal neveznek intézményi felszámolásnak, hiszen saját jogi személyiség nélkül, saját bankszámla nélkül egyetlen intézmény sem tudja önállóan alakítani tevékenységét, nem tud más forrásokból bevételre szert tenni, nem tud pályázni, nem tud projektekben részt venni. Bolojan szeme előtt csak a posztok lebegnek, ő csak azt látja, hogy 200-ból 160 lett, feladat kipipálva. A költséghatékonyság nem rossz dolog, csak amikor a kultúrára próbálják alkalmazni és főleg olyanok, akik nem értenek hozzá, akkor igen visszás és méltánytalan helyzetek szoktak előállni.
Nehéz elmagyarázni, hogy egy Richard Strauss szimfonikus költeményt miért nem játszhatja el 40 zenész, miért van szükség legalább kétszer annyira, a népi együttesnek miért van szüksége három táncos pár helyett hatra, egy filharmónia kórusa miért nem lehet 18-20 tagú, hanem legalább 35 énekesre van szüksége, de az ideális létszám 80-100, vagy egy irodalmi folyóiratnak miért nem elég három vagy négy alkalmazott és miért lenne jobb 7. Nehéz mindezt elmagyarázni azoknak, akik azt gondolják, hogy ha két oboista helyett egy marad vagy hat énekes helyett három, akkor hangosabban fognak fújni vagy énekelni. Igen, a költséghatékonyság logikája szerint ez elképzelhet, de a minőségi követelmények szerint vállalhatatlan.
A Várad viszonylag fiatalnak számít az erdélyi magyar folyóiratok piacán, ezért legyinthetnénk, hogy nem akkora tragédia, ha megszűnik. De a kispéldányszámú, magas kultúrát felkaroló folyóiratoknak is lehet olyan szellemi kisugárzásuk, amely meghatározza egy régió művelődési életét, nem beszélve a magyar folyóiratok nyelv- és kultúraápoló szerepéről, ugyanis ezek a lapok őrzik azt a kortárs és klasszikus anyanyelvi kultúrát, amely Erdély tömbmagyarságnak számító régióiban is egyre visszaszorulóban van. Remélhetőleg, sikerül valamilyen megoldást találni, hogy a Korunk, a Helikon, a Látó, a Székelyföld, a Művelődés mellett a Várad is töretlenül gazdagítsa a a jövőben az erdélyi magyar folyóirat-kultúrát.
