A kolozsvári Elektra

A kolozsvári Elektra

A nagy ókori görög drámaíró triász tagja, Szophoklész ,,karrierje” első ismert eleme, hogy i. e. 480-ban a szalamiszi győzelem örömére rendezett ünnepen a fiúkarban énekelt. Drámaíróként első sikerét Aiszkhülosszal szemben aratta, amikor a drámaversenyen ő nyert. Feljegyzések szerint harminc alkalommal méretkezett össze drámai versenyeken, és legalább hússzor győzte le vetélytársait, amikor pedig nem, akkor se ért el másodiknál rosszabb helyezést. Szakértők szerint újított a színdarabokban, Arisztotelész szerint Szophoklész alkalmazott először három színészt és díszleteket, a kórus tagjainak számát pedig 12-ről 15-re növelte. Sokat írt, többféle műfajban, feljegyzések szerint a hellenisztikus kor híres alexandriai nagy könyvtára 130 Szophoklész-művet őrzött, mindebből hét drámája és egy szatírjátéka maradt fenn.

Iphigénia, Elektra, Oresztész Agamemnón és Klütaimnésztra gyermekei – a testvérek az ókori világnak közismert, többször megénekelt hősei. Iphigénia feláldozása után Klütaimnésztra nem bocsát meg férjének, és Aigiszthosszal szövetkezve megöli. A mükénéi királylány ezután öccsét, Oresztészt idegenbe menekíti, maga pedig a bosszúra várva, szívében megvetéssel, gyűlölettel marad anyja és annak bűntársa mellett. Hét évig vár öccse visszatértére és a jogos bosszúra. Aiszkhülosz drámájában, a Síri áldozókban (Oreszteia) Elektra az apját gyászoló lány, Szophoklésznál a csak a bosszúnak élő nőt látjuk, akit ez az egyetlen érzelem és cél éltet, mozgat. Euripidész Oresztészében a bosszú után, amiben maga Elektra is részt vesz, öccsével együtt erős lelkiismeret-furdalás gyötri.

Az ógörög témafeldolgozások mellett a századok során sokakat ihletett meg a történet, Bornemisza Péter Magyar Electrát írt Szophoklész változata nyomán, a korabeli magyar főúri udvarba helyezve és a zsarnokölés motívuma köré szervezve a mondandóját. Eugene O’Neill a 20. században Amerikai Elektra (Mourning Becomes Electra) címen trilógia formájában hasonlóan saját korába helyezte a cselekményt, nagypolgári család tragédiájaként mutatva be a történetet. A témát feldolgozta Voltaire, Vittorio Alfieri, Hugo von Hofmannsthal (az ő nyomán opera formában Richard Strauss), Jean Giraudoux (Elektra), Jean-Paul Sartre (A legyek), Gyurkó László (Szerelmem, Elektra). A témában készült filmek közül az Irene Papasszal a főszerepben 1962-ben készült film kívánkozik az élre. Szerelmem, Elektra címen két magyar film is készült, 1974-ben Jancsó Miklós és 1980-ban Esztergályos Károly filmje.

Elektra a feldolgozásokban apját sirató lány, férfiassá keményedett, bosszúszomjas, monomániás nő, a vértől megrészegülő hisztérikus asszony. Ki Elektra 2023-ban Kolozsváron?

2023. június 13-án, az elmúlt évad utolsó bemutatóján Szophoklész nyomán Kali Ágnes és a rendező, Botond Nagy adaptációjában, a szerző szövege hű megőrzésével készült verziót láttunk-hallottunk, amit most az új évadban játszanak tovább. A műsorfüzetben olvasható ez az alkotói vallomás:

,,Mi egy koncerttel készültünk.

Elektra az a gitárhúr, amit mindannyian megpengettünk életünk során.

Elektra az a hang, amelyet sokszor elnyelt belső lényünk.

Elektra nem más, mint visszafojtott tenni akarásunk, tehetetlen pillantásunk a villamosból a zöld park felé.

Elektra saját tehetetlenségünk mantrája.

Elektra az a fény, amely bizonyos órában besüt, bizonyos virágillattal árasztott templomok ablakán.

Elektra az a séta egy vasúton át, amelyen félsz füles nélkül a füledben átkelni.

Elektra kopogtatás a szomszédba, csak az ajtót saját életed nyitja ki, és nem tudod, beengednek-e.

Elektra az a meditációs applikációd, amelyre előfizettél, de sosem nyitottad ki.

Elektra a meleg ágyad, amely mellett nagymamáddal tanultál imádkozni.

Elektra a szél ütközése a motorsisakodnak egy repcemező mellett áthaladó autópályán.

Elektra csend, amelyből a tekintet halkan énekelni kezd.”

Eszerint a kolozsvári Elektra a korábban említett megközelítések egyikéhez sem hasonlít, inkább visszafojtott, visszafogott, ő maga a szelíd csend, a lehetőség, amely inkább szunnyad, mint megnyilvánul. Messze van a vérre szomjazó, annak toporzékolva örülő nőtől, de a bosszúszomjtól, megszállottságtól is. A műsorfüzet leírása költői helyzetkép, az alkotói szándék összefoglalása. A színpadkép legalább ennyire költői és a képzeletnek tág teret engedő: összefüggően fehér közeg, bundabarlang; a nézővel szembeni fal mozgatható, első pillantásra elkerített birtok, amely a kint rekedtek indulata elől elzár(t). Az előadás alaphangulata minden várakozással, előzetes tudással ellentétben csendes, visszafogott, indulatokat a falakra írt szavak, majd e feliratok letépése mutat. A szereplők, különösen is a címszereplő a maga rettenetes keserűségével, indulataival, véres ingével, leszámolásra várakozásával, az előadás hangi közege (mert nemcsak aláfestő zenéről beszélhetünk, hanem az előadás lényegét a fehér állatbőrhöz hasonlóan megalkotó szerves közegről) inkább szól a csendről, mint az őrjöngésről, leszámolásról.

Az előadás másik különlegessége a nagyon szépen artikulált, nagyon igényes beszédmód, amely végtelenül természetes, egy pillanatra sem mesterkélt, a néző mintegy fürdőzik a hangokban, a zenei hangok mellett a szöveg minden mondatában, szavában.

A kolozsvári Elektra nem tombol, nem őrjöng, nem vérgőzös, holott elhangzik minden, ami elmúlt ugyan, de halottan is él az emberek lelkében és meghatározza jelenüket. Mindez inkább olyan, mint a búra alá rejtett indulatcsomag, mint a hangszigetelt stúdióban elraktározott feszültségcsomag. Kívülről érkezik e zárt világba Oresztész és nevelője, akik a kinti falra firkálnak, és a ki sem mondott szavak megmozdítják az évek óta mozdulatlan levegőt a falakon belül is. Ahol mintegy rituális szereposztásba merevedett módon élnek, beszélnek, alvajáróként lépnek egymással kapcsolatba a nővérek, Elektra és Khrüszothemisz, a lányok és az anya, Klütaimnésztra… Oresztész a falakon belül, Elektrával való találkozásában hazatér, megérkezik, mintha sose szakadt volna ki e sérült családi egészből, sorsa, a Sors ott lakik benne. A megmerevedett, lefagyott családi kötelékekben élőktől élesen elüt a nevelő figurája és elüt Aigiszthosz is. Utóbbit a megölése előtt látjuk, amint egyre biztosabban érzi a fenyegető veszélyt, és egyre jobban kivetkőzik nyugalmából, egyre jobban látjuk, beszédéből erősen halljuk kisszerűségét, majd a rettegését, szinte kézzel fogható, szimatolható a félelme. A fehér bőrök teremtette védett közeg e végső jelenetben szétfoszlik, és az álomszerű nyitányban megelőlegezett véres ingek itt valóságosak lesznek, megtörténik a vérontás, a bosszú, felrobban a zárt burok lefojtott nyugalma. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy a bosszú, ha mégoly jogos is, nem teremt békét, és nem állítja helyre a korábbi gyilkosság, igazságtalanság nyomán a helyéről kibillent világot. Az ógörög világlátásban fundamentális sorsszerűség és tragikum a jellemekbe kódolt, mindenkinek el kell játszania a maga szerepét, ami szükségszerűen vezet bukásához konkrét vagy átvitt értelemben.

Bécsy Tamás, aki sokat kutatta a tragikum forrásait és drámákban való megjelenítését, az ógörög tragédiák tökéletességét abban is látta, hogy játszók és közönség osztozott egyazon világnézetben, a történet, a szereplők ismerősek voltak, és egyértelmű volt az igazság. Már Shakespeare töredezett világban írt és alkotott, ma pedig egyértelműen megosztott társadalomban élünk, a nézőtéren korántsem egyformán gondolkodó emberek ülnek. Nem lehet egyértelmű mai színpad sem… Ha nincs egy biztos igazság, nincs egyértelmű bűn a társadalmi felfogásban, maga a tragédia mint műfaj sem tud egyértelmű lenni: ez indokolja a kolozsvári előadás hangulatban eltérő elemeit, szereplőit, jeleneteit (a nevelő, illetve Aigiszthosz). Ha nincs egyértelmű fenséges, sors, igazság, nem létezik egyértelmű tragikum sem. Elektra bosszújának a görög tragédiában meglevő egyértelmű kétértelműsége más módon jeleníthető meg a mai nézőnek. Maga a tragédia nem egyértelműen tragédia, ma már nívós regény és szappanopera is bőségesen tárgyalja az itt látható családi viszonyokat. Az Elektra kolozsvári nézője nem annyira az antik tragédiák nyomán keletkező katarzissal indul haza, hanem sokkal inkább kérdésekkel, benyomásokkal és felkavart érzelmekkel.

A fojtott és fojtogató indulatok szorításában vergődő család minden tagját kiválóan alakítják: Román Eszter a csendes, talán megalkuvó testvér, Khrüszothemisz, Kiss Tamás a feladatát, a bosszút a sejtjeiben hordozó, testvérében küldetését felismerő Oresztész; Albert Csilla érett nő, aki a vér jogán csupa szeretet, a jogos bosszú feladatát, terhét vállalóként elszánt és határozott. Györgyjakab Enikő kiválóan, természetesen és hitelesen mutatja a jelenért a múltat feledni és feladni akaró nőt, a motivációit és fogódzóit. Ettől a családi négyestől élesen különbözik Aigiszthosz, Váta Lóránd ismét nagyon pontosan építi fel a nagyságra éhező, de gyáva és kisszerű alakot. Kardos M. Róbert Oresztész nevelőjeként tér vissza Kolozsvárra.

Rendező: Botond Nagy; díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar; dramaturg: Kali Ágnes; fényterv: Botond Nagy; eredeti zene és hangdizájn: Claudiu Urse; rendezőasszisztens: Dávid Helga; előadás-vezető: Zongor Réka.

(Borítókép: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István)