A kisebbik rossz

A kisebbik rossz
Magyarországon a szó szoros értelmében dúl a választási kampány. Mindkét fél élet-halál-harcként fogja fel az – egykor pusztán demokratikusnak számító – versengést. Mindenki úgy érzi, ha a másik győz, bekövetkezik a világ vége. Összeomlik minden, amit Magyarország az „elmúlt másfél évszázadban” megvalósított, illetve Magyarország „kilép a civilizált világból és az Orosz Föderáció tagállamává” züllik. Vádaskodás vádaskodást ér, s a felek úgy vélik, nem is kell indokolniuk állításaikat, bizonyítani meg minek…

Az persze tény, hogy demokráciában semmiképpen sem normális, ha egy pártalakulat három egymást követő cikluson át kormányoz. S ez nem csak Magyarországra érvényes, például Németországra is az. A váltógazdálkodásnak nevezett politikai mechanizmus lényege – sokszor leírtam már – abban áll, hogy a hatalmat birtokló politikai alakulat elkerülhetetlen túlzásait (négy év bőségesen elegendő ahhoz, hogy ezek teljes „szépségükben” megmutatkozzanak) a következő ciklusban a választók józan belátása által hatalomra juttatott ellenzék igazítja ki. Közben azonban az új hatalom is olyan túlzásokba bocsátkozik, amelyeket az épp aktuális ellenzéknek kell majd kiigazítania. Ez magától értetődő, hiszen normális körülmények közt nem politikusok, hanem politikai programok állnak szemben egymással, olyan politikai programok, amelyek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Csupán együtt tekinthetők teljesnek. A választásnak mindössze arról kell döntenie, hogy épp melyiket tanácsos némileg nagyobb dózisban alkalmazni. A váltást mindig a hatalmat gyakorló kormány következetessége teszi szükségessé. A hatalomváltás tehát normális körülmények közt nem istencsapás, hanem a kormányzó párt számára az újabb kormányzásra való felkészülés nélkülözhetetlen időszaka.