A kétnyelvűség „átka”
Vissza

A kétnyelvűség „átka”

Évtizedek óta közismert a tudományos igazság, hogy a kisgyerekkortól rendszeresen gyakorolt többnyelvűség – függetlenül a nyelvek milyenségétől – intelligensebbé teszi az embert. A mi tudományos konferenciáinkon a kérdés szinte már állandó téma. Román nyelvű rendezvényen nem találkoztam vele. De lehet, hogy ez pusztán rajtam múlott. Az mindenképpen megdöbbentő, hogy román honfitársaink ezt, a tudományban sokszorosan igazolt tételt – a társadalmi gyakorlatban legalábbis – makacsul, sőt agresszíven figyelmen kívül hagyják.

Pedig Erdély nagyvárosai ennek a kölcsönös intelligenciának a számára tökéletes iskolákat (pontosabb terminussal: gyakorlóterepeket) kínálhattak volna. Ehelyett már a két világháború közt megkezdődött a nyelvi homogenizáció, s főként Ceaușescu alatt és tovább az állami hivatalokban fokozatosan általánossá vált az egynyelvűség, és az állam sorra olyan kétnyelvű iskolákat létesített – az emberi jogokat és sok minden egyebet ismét csak agresszíven megsértve –, melyek az egynyelvűség kikényszerítésének, azaz az elrománosításnak puszta eszközeiként szolgáltak. Ahol románok és magyarok, románok és németek tanultak együtt a tantestületekben, sőt az iskolai szünetekben sem volt tanácsos „idegen” nyelveken is megszólalni.

Persze, román honfitáraink is tanultak idegen nyelveket: franciát, németet, újabban angolt. Sokan egészen magas szinten. (Ámbár a német 3sat tévéadón végighallgattam már olyan Pleșu-interjút, melyben a Heideggert és másokat eredeti nyelven tanulmányozó élvonalbeli értelmiségi szövegeit bizony németre kellett fordítani. És még csak nem is angolból vagy franciából.)

De még ha valaki tökéletesen el is sajátít egy idegen nyelvet, melyet aztán szakmai vagy egyéb okokból időnként használ, korántsem ugyanaz. Daniela Panini, a milánói egyetem Vita Salute San Raffaelle klinikájának orvosnője 85 bolzanói (Dél-Tirol) paciensén végzett kísérletekkel bizonyította, hogy a hétköznapi kommunikációban rendszeresen használt kétnyelvűség a szó szoros értelmében csodákra képes.

A Spectrum der Wissentschaftból idézek: „A nyelvi tehetségek agya bizonyos agyi területeken jóval több szürke- és fehérállományt tartalmaz, s így ezek az emberek képesek arra, hogy idősebb korban is akár igényes intellektuális feladatokat megoldjanak. Sőt (…) egyre több a bizonyíték arra, hogy az Alzheimer-kórt például még a puszta kétnyelvűség is késleltetheti, s a kétnyelvű (azaz a Bolzanóban felnevelkedett, a német és olasz nyelvet azonos kompetenciával beszélő – B.B.) páciensek átlagosan négy és fél évvel élnek tovább, mint az egynyelvűek.”

A tétel – ismétli az orvosnő – csupán azokra a páciensekre érvényes, akik a szóbanforgó nyelveket rendszeresen, azaz a hétköznapi kommunikáció gyakorlatában használják. Nem érvényes azokra, akik életük bizonyos periódusában egy másik nyelvet hivatali kötelességként használnak – hellyel-közzel. A kísérletek azt is bizonyítani látszanak, hogy a jelenség független az iskolázottságtól, a munkahelytől, az életkortól és a nemtől.

Idős korban még az iskolázatlan kétnyelvűek rövid és hosszú távú memóriája is magasan felülmúlja az magasan iskolázott egynyelvűekét.

Pozitronemissziós tomográfokon végzett kísérletek azt is igazolták, hogy az agy anyagcserefolyamatai az előbbiek esetében jóval gyorsabbak. Ezért a betegek jobban és intelligensebben kommunikálnak egymással.

A fentiekből logikusan következik, hogy Erdély (Bolzánóhoz hasonlatos) nagyvárosai, s ma már a Székelyföld településeinek zöme is – Marosvásárhelyről nem is beszélve – ideális terepei voltak és máig szólóan lehettek volna ennek az „agyterápiának”.

N-a fost să fie.

Gyerekkorom háromnyelvű városában, Brassóban még mindenki mindhárom nyelvet beszélte. Ma már kettőt beszélnek, azt is csupán a magyarok.

Az persze más kérdés, hogy a feltételezhető intellektuális előnyöket a kisebbségellenességgel, a megaláztatásokkal, a szakmai hátrányokkal, az értelmiségnek a társadalmi gazdasági élet vezető pozícióiból való eltávolításával járó traumák: a mindennapi stressz nagymértékben kompenzálhatta. A kétnyelvűség Románia bizonyos városaiban ma már szégyellnivaló bélyeg. Valamiféle „átok”.

Az igazi áldozatok azonban mégsem mi vagyunk, hanem azok a románok, akik a két- vagy többnyelvűség áldásaiból nagynemzeti lelkesedéssel kirekesztették önmagukat. Hogy Liviu Rebreanu, Lucian Blaga, Constantin Noica és sokan mások intelligenciájában mennyi része lehetett a kisgyerekkortól gyakorolt többnyelvűségnek, már soha nem fogjuk megtudni. De abban, hogy Románia egyetlen Nobel-díjasa egy bánsági születésű, kisgyerekkorától német és román kultúrában nevelkedett német írónő, talán korántsem véletlen.

Pedig bizonyosan rengetegen voltak nála genetikailag rátermettebbek, akiket azonban a román nacionalizmus hatásosan „megóvott” a kisgyerekkorban kialakuló spontán többnyelvűség pótlólagos áldásaitól.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A világjáró kaktusz - Kossuth Lajos ...
Légy divatos. Olvass. Pisztácia42 ...
Enyhén csökkent a háromhavi ROBOR

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ