Éveken keresztül a Hajnal negyedben laktam és valahányszor a negyvenhatos busz minden erejét megfeszítve felkínlódta magát a Tordai úton, reflex-szerűen mindig jobbra néztem abba a kis utcába, ahol a második ház előtt mindig ott őgyelgett egy egyenruhás szekus. Akkoriban hallottam először Doina Cornea nevét, és bár a tevékenységéről nem sok részletet árultak el nekem a félve suttogó rokonok - ismerősök, a legendákból egyre több jutott el hozzám. Minden kolozsvári hallott például a hidegben didergő szekusokról, akiket a háziőrizetben levő Cornea asszony rendszeresen forró teával kínált. Sokan hallottak arról is, ahogyan őrzőjével együtt bevásárolni ment a dombon párszáz méterrel feljebb levő üzletbe és elnézést kért a sorban állóktól, amiért előre megy. Nem tudom mi igaz mindebből, mi tény és mi legenda, maradjon is számomra titok.
A rendszerváltás után nagyon sokan bírálták őt, különösen amikor 1990 január 23-ikán, mindössze egy hónappal a hatalomváltás után szakított a politikai párttá alakuló, Iliescu által vezetett Nemzetmentési Fronttal. A legtöbben még túlontúl optimisták voltunk és a nyolcvanas évek masszív nyomora után nagyon reménykedtünk. Ő viszont nagyon hamar átlátott a rózsaszínű ködfelhőn és nem kért a készülődő bukaresti peresztrojkából és ezért sokan úgy vélték: mániákus ellenálló, akinek soha semmi nem jó. Bár ne őt igazolta volna az idő és bár ne a bányászjárások brutalitása pofozott volna a legtöbbünket éberré alig pár hónappal később!
Hétfőn délben ezernél is kevesebben kísérték útjára Doina Corneát. Bevallom, annak ellenére, hogy hétfő volt, tehát munkanap, ráadásul déli óra, sokkal többre számítottam. A politikusoknak, a jelenkor beképzelt, és az ország ellopott jövőjén meghízott potentátjainak a család megüzente: legyenek szívesek és maradjanak távol. Megtették, csupán az egykori bajtársak, a többi „mániákus ellenálló” közül jelentek meg néhányan. No és persze az Új Jobboldal egyik markáns, kaméleonarcú tagja, Ionuț Țene, de róla tudjuk, hogy a világért le nem maradna ilyen eseményekről, mert már láttuk őt Holokauszt-megemlékezésen is felszólalni.
Ott voltak a katonák is, amit persze értek, hiszen a francia Becsületrend, illetve a Románia Csillaga kitüntetettje temetésén a díszzászlóaj, a sortűz természetes dolog. De attól még velőig felháborított, hogy miután életében éveken keresztül egyenruhások őrizték, halálában is ők állják körül koporsóját, a díszlövéseket pedig az a román hadsereg adja le, amelynek katonái 1989-ben rálőttek a Doina Cornea eszményeiért utcára vonuló tömegre.
A zászlóval letakart deszkaládát lassan beeresztették a Dsida sírbolttal átellenben egy sírgödörbe, és még egy jó ember elment. Mi pedig itt maradtunk még üresebben. Hogy kikkel? Azt már nem mondom el, a vak is látja. Tessék körülnézni!
