A hitelesség abszurditásai

Megragadta figyelmemet egyik Magyarországon élő publicistánk mondata. Így hangzik: „Hiába olyan kevés a példányszáma a Magyar időknek, hogy nem is merik bevallani (a Fidesz kvázi hivatalos lapjáról van szó – B.B.), ettől még ők állnak a legbiztosabb lábakon a sajtóprérin.” A mondat erdélyi magyarra lefordítva azt akarná jelenteni, hogy a sajtó létjogosultságát még egy demokratikus társadalomban sem a sajtóorgánumok igazságtartalma, azaz nem a demokratikus sajtókonkurenciának, hanem a különböző politikai irányzatokat kiszolgáló sajtómunkások egzisztenciájának (ama biztos lábnak) kellene meghatároznia. Azaz: nem az az igazi probléma, hogy a Magyar Idők esetleg hazudik, s hazugságai – úgy tűnik – a kutyát sem érdeklik, hanem az, hogy újságírói kormánypénzeken lébecolnak, miközben más lapok (pl. az egykori Népszabadság) szerkesztőit a „rendszer” éhkoppon tartja.

A valódi demokráciákban – bár aligha akad már köztünk, aki emlékezhetne rá, hogy voltak ilyenek is – a lapok egzisztenciája igazságtartalmuk egyenes függvénye lehetett. Thomas Mann Budenbrook-háza vagy Johann Wolfgang Goethe Költészet és valóság című önéletrajzi regénye (hogy ne eredendően demokrata – angol vagy francia –, hanem jócskán megkésett német példát említsek) még őrzi emléküket. (A nagy költő apja ugyanis hosszú éveken át Frankfurt polgármestere volt). Félreérthetetlenül kiderül belőlük, hogy a polgári társadalmak fénykorában a politikai karrier alapja még a német városok önkormányzó közösségeiben is a spontán módon kialakuló tekintély. Aminek van ugyan némi köze a tekintélyuralomhoz is, hiszen a polgári közösségek tagjai a középkor egykor tisztességre, bátorságra, önzetlenségre alapozott, de a szakrális világkép alkonyán már érvényét vesztett erkölcsi értékrendet (erre is van megbízható német szépirodalom, Kleist Kolhaas Mihálya) próbálják az általuk megalapozandó szép új világba átmenteni. Nem jelentéktelen sikerrel. A Budenbrook-ház egy család történetébe ágyazva ennek a (világtörténelemben, sajnos, mindig kérészéletű) kísérletnek a tündöklését és bukását ábrázolja. Az autonóm királyi városok közösségét szolgáló tisztességes üzleti élet öncélúvá, következésként tisztességtelenné válásának tragikus folyamatát. 

Ez a folyamat mára szinte már egyetemessé kérgesedett. Manapság sem az igazságnak, sem a tisztességnek nincs jelentősége. Mindkettő az elfogultság egyfajta szinonimája. Az igazság és a tisztesség az, amit az én – érdekekben gyökerező – elfogultságaim azzá avatnak.

Ilyen körülmények közt azonban a demokrácia csakis önmaga paródiájává válhat. Ma már ugyanolyan kiüresedett fogalom, mint a tisztesség, a bátorság, az önzetlenség. A populust a született populista önnön, legitimnek hirdetett elfogultságai birtokában úgy hülyítheti, ahogy akarja. Máig nem értem, hogy a populus úgynevezett megvezetését a mai politikai kultúra miért nem voltaképpeni nevén, azaz manipulációként emlegeti. Azaz mégiscsak érthetném: azokban posztmodern társadalmakban, melyekben a reklám, azaz a manipuláció legtisztább formája a meggyőzés szinte kizárólagos eszköze, a manipuláció emlegetése színtiszta önleleplezés lenne.

A populizmus fogalmának kell ellepleznie azt a rettenetes tényt, hogy a mai demokráciák már régen nem a legjobb, hanem immár a legrosszabb rossz, a szabad választás látszatára alapozott véleménydiktatúra vegytiszta megnyilvánulási formái.

A kérdés csupán az, ki az, aki sikeresebben manipulál?

Ezt Magyarország esetében is nehéz eldönteni. Nem azért, mert a kormányzat maga is ne tenne meg minden lehetőt a szent cél érdekében, hanem azért, mert időnként mégiscsak beletrafál az igaságba. Annak ellenére is, hogy az ellenzék – nyugat-európai standardok szerint – tényleg messze intelligensebbnek tűnik, mint a kormányzat néha szemmel láthatóan faragatlan reprezentánsai. (Kivételek, s nem is akármilyenek – mint mindenütt – természetesen itt is akadnak).

A problémát az okozza, hogy a magyar ellenzéket a Nyugat (mellesleg éppen ennek az ellenzéknek a hathatós segítségével) rendszeresen jégre viszi. Itt van például a migráció. 
Az Európai Unió által szervezett vitanapon az intelligens baloldal, a kommunisták, a zöldek, a liberálisok a magyar, de közvetve a lengyel, szlovák, cseh, sőt még az osztrák kormányt is módszeresen falhoz állították. Hogy néhány nappal később az Unió vezető államának kormánypártja egy – „a menekültstátusra nem jogosult menedékkérők kiutasításának megkönnyítésére” vonatkozó – törvénycsomagot terjesszen elő. Az új szabályozás szerint azokat a menedékkérőket, akik nem kapták meg a tartózkodási engedélyt és nem hagyják el önként az országot, vagy hamis személyazonossági adatokat adnak meg, mozgásszabadságukban korlátozni lehet. Sőt, azoknak, akik már eleve nem teljesítik a menedékjogra vonatkozó feltételeket, a menekültjogi eljárás befejezéséig a felvevőállomásokon kell bevárniuk a gyorsított eljárás végeredményét (sic!). 

Az már tényleg magától értetődő, hogy azoknak, akik merényleteket vagy egyéb súlyos bűntetteket követtek el vagy szándékoztak elkövetni, olyan GPS-es lábbilincseket kell viselniük, melyek minden pillanatban tájékoztatást nyújthatnak pontos hollétükről.
Ami tényleg megdöbbentő mégis az, hogy a Szövetségi Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal szakemberei indoklás nélkül átnézhetik bármely menedékkérő (ez esetben nem csupán a kiutasítottak) mobiltelefonját, tabletjét vagy laptopját. Magyarán: a szóban forgó emberi lények életének bármely, akár legintimebb mozzanatához is akadálytalanul hozzáférhetnek.

Így aztán magától értetődő, hogy a Pro Asyl, az Amnesty International és számos más emberjogi szervezet képviselői a német alaptörvény megsértéséről beszélhetnek, s úgy vélhetik, hogy – amint azt a német Caritas elnöke, Peter Neher is leszögezte –  a szóban forgó – Angela Merkel kormánya által előterjesztett és a kormányzó CDU és SDP képviselői által megszavazott – rendelkezések az identitás eltagadásának vádját a menedékkérők közösségének egészére kiterjesztik. Még a Linke nevű baloldali pártalakulat belpolitikai szakértőjének, Ulla Jelpkének állítása sem teljesen légből kapott, miszerint a törvénycsomag „menekültellenes disznóságok gyűjteménye”. „Visszataszító” és „botrányos”. 

A dolog persze érthető, sőt érthetőbb, mint a menekültektől (azaz nem a migránsoktól) való magyar elzárkózás, hiszen a német hatóságoknak immár több százezer menedékkérő hollétéről és identitásáról nincs fogalmuk sem. A „menekültek” 70 százaléka nem rendelkezik személyazonossági okmányokkal, azért aztán azt állít magáról, amit éppen akar, azaz amit személyes (s nem mindig éppen veszélytelen) céljai szempontjából hasznosnak ítél. De Maizière belügyminiszter joggal szögezte le: „Egy jogállamban elfogadhatatlan, hogy a menedékkérők tetszés szerint és teljesen büntetlenül eltérő neveket és állampolgárságokat jelentsenek be, minden használható felvilágosítást megtagadjanak, és abban reménykedjenek, hogy a menedékkérelem elutasítását útlevélpótló okiratok beszerzésével is meghiúsíthatják.” Ilyen körülmények közt a hatóságoknak az igazság kiderítésére tényleg nincs semmi más lehetőségük, mint a menekültek, illetve bevándorlók emberi jogainak „megsértése”. Ez a képtelen helyzet azonban nem magától jött létre. Ahhoz, hogy a hatóságoknak ne lehessen más választásuk, „arra volt szükség”, hogy a német kormányzat – jelesen Angela Merkel német kancellár – a Willkommenskultur jegyében nyilvánosan kijelentse: Németország határai minden előzetes ellenőrzés nélkül nyitva állnak a menekültek (szövegszerűen a szír, de gyakorlatilag – mint tudjuk – bármely más, akár biztonságosnak tekinthető országból érkező, de önmagát menekültnek nyilvánító nem-európai állampolgár) előtt. A mai német állam (a választási kampány szorításában) azért kényszerül (a Willkommenskulturtól jókora távolságra) ténylegesen is arra, hogy megsértse az emberi jogokat, mert korábban a német állam feje a német állam törvényeit és a nemzetközi előírásokat sértette meg, enyhébben fogalmazva értelmezte önkényesen. 

Hogy mindez milyen kockázatokat rejt magában, arra gondolni is rossz. Hiszen a kormányzat előbb-utóbb még a legjóhiszeműbb, de a törvény által en bloc gyanúsnak minősített menekülteket (ismét: nem migránsokat) maga ellen fordíthatja. S akkor aztán tényleg eljöhet a manchesterinél manchesteribb pokol.

Gondoljuk magunkat a magyar választópolgár helyébe. Az ellentmondás szinte már észbontó. Miért épp ő tudhatná feldolgozni? Alig hiszem, hogy akadna túl sok többé-kevésbé is demokratikus érzelmű magyar, aki a kormányzat – zuhany alatt is nyakába ömlő, s az ezredik ismétlésre még az elfogultabbakban is hányingert keltő – fizetett reklámjait valamiféle perverz élvezettel hallgatná végig. De mégis. Ezeket a reklámokat (lásd manipuláció) racionálisabbnak, tisztességesebbnek, bátrabbnak kell tekintenie, mint az Uniós vitanapon összehordott vádegyveleget. 

Rettenetes, de a magyar „propagandaminisztérium” reklámjainak „populizmusa” demokratikusabb az uniós képviselők antipopulista idegrohamainál. A manipulációnak ugyanis határai vannak. Előbb-utóbb minden manipuláció lelepleződik. Nem csak az Orbán-féle, de az uniós is. 

Ha nem így lenne, a demokráciának nem lehetne többé semmiféle létjogosultsága. Ha a popolus a „populizmus” védtelen áldozata, magyarán, ha a nép – úgy ahogy van – idióta, be lehet zárni a boltot. Jöhet a felvilágosult demokratizmus. Az életfogytiglan újraválasztott jó uralkodó. 

Azaz Orbán Viktor és Angela Merkel.

Kettejük közt csak annyi a különbség, hogy Angela Merkelt saját ellenzékének sincs mersze falhoz állítani. Orbánt (még?) igen.

A magyar ellenzéki sajtó tényleg katasztrofális helyzetben van. Nem azért, mert a sajtószabadságot épp fojtogatják. Sajnos azért, mert Orbán manipulatív reklámjai hitelesebbek, mint a (még) nagyon is szabad (sőt szabados) sajtó leghitelesebb igazságai.
Hihetetlen, de a „manipuláció” Magyarország hihetőbb, mint az „igazmondás”. 


A rovat cikkei

Nem vagyok az illegális bevándorlás híve. A menekültekként azonosítható szerencsétlenek vagy az adott ország számára nélkülözhetetlen gazdasági bevándorlók befogadásának, azaz a legálisnak annál inkább. Akinek menekülnie kell, s akit az államok gazdasági okokból be akarnak fogadni, azokat – az obligát személyazonosítást és a többi törvényes procedúrát követően – be kell fogadni. Aki nem akar idegeneket befogadni (mert mért kellene feltétlenül?), csak azokat köteles befogadni (de ez esetben valóban feltétlenül), akiket senki más nem hajlandó. Például az amerikai titkosszolgálatok illegálisan gyűjtött titkait kiszolgáltató menekülteket.
Máskép(p)