Villámvignetták
Végül mindenkit felvettek, ha jól sejtem, annak a színésznek a javaslatára, aki átvette a Stúdiót, és akivel később többször akadt vitám más miatt. Rendezett egy jó Dinescu-műsort, más viszont nem lett, csak hosszú beszélgetések, veszekedésekbe torkolló vitatkozások, italozások és az abszurditás egyre erősödő érzése.
Mégsem mondhatom, hogy mindez hiába volt. Megismertem Szász Tibit, aki aztán meghívott focizni, és én huszonévig rúgtam a labdát, mikor ő már rég Magyarországon élt, akkor is. Összebarátkoztam Leitner Emillel, a Stúdió egykori vezetőjével, sűrűn jártam hozzá, a virágait vittem ide-oda, míg valamikor másodéves koromban meg nem halt. Egyszer még Kiss B. Atillát is láttam, aki akkor még a kolozsvári operában énekelt, és udvaroltam egy lánynak, de béna voltam hozzá, egy másikhoz meg tapló.
Azért amikor másodéven megpróbáltam a színit, és nem vettek fel, mégis meglepődtem. A Stúdió Színpadon semmit nem játszottam, csak a gátlásaimat éreztem, de valahogy úgy képzeltem, a színi arra is való, hogy levetessék őket veled. Amikor azonban úgy keringőztem szegény Kali Andreával, hogy magamat is kirúgtam volna, megértettem, hogy a hetedik udvarló sem leszek a színpadon, nemhogy Hamlet. Semmi sem leszek.
