A grófkisasszony-elmélet
Vissza

A grófkisasszony-elmélet

Azért szükséges a „kapott” rosszat az „adott" jóval viszonozni, hogy megpróbáljunk hozzájárulni a világ-egyensúly megjavításához! - Sigmond Júlia

LÁNG ORSOLYA

Élőbb, mint sok élő, itt a képernyőn, amikor jön a hír, hogy halott. Egyedül halt meg, a koronajárvány-sújtotta Észak-Olaszország egyik kórházában, férjétől elszakítva, aki jelenleg szintén haldoklik. Pedig tavaly májusban, amikor azzal fogadott zöld, saját maga kötötte szoknyájában a milánói repülőtéren, hogy a huszonnegyedik órában érkeztem, nem is értettem, mire utal. Előbb halok meg én, mint ez az életteli, lendületes, sodró erejű jelenés, gondoltam. Azért mentem, hogy portréfilmet készítsek róla meg a férjéről – fellelkesítettek a levelei, amelyekben havonta összefoglalta filemoni-bauciszi életük kisebb-nagyobb történéseit. A hihetetlenül közvetlen hangneme miatt volt bátorságom megkérdezni, hogy odautazhatom-e. A Veanoban töltött tíz napom alatt folymatosan filmeztem. Egy hétre terveztem az ottlétet, de marasztaltak.

Hozzájuk nőttem, befogadtak, a kamera is hozzám nőtt és befogadta őket. Kincsesbánya volt az életük külön-külön is, de együtt olyan kettőst alkottak, mint mondjuk Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán. Aztán Sigmond Júlia megünnepelte kilencvenedik születésnapját egy kötettel, amelyben ötven, eszperantó nyelven írott szövegét gyűjtötte össze, megünnepelték tizedik házassági évfordulójukat Filippo Franceschivel, aki miatt kiköltözött Olaszországba, befejezte férje születésnapjára a norvégmintás szvettert, és letette a lantot.

A közösség volt számára a legfontosabb. Orvosnak készült, de nem vették fel az egyetemre – szülei nem voltak sem munkások, sem párttagok. Tíz evig volt a Herbák cipőgyár munkatársa, addig, amíg el nem indult a Kolozsvári Bábszínház magyar tagozata, ahol huszonöt évig dolgozott egy fantasztikus társulat bábosaként. Talán Kovács Ildikó pantotmim csoportjában bontakozott ki igazán. A cipőgyárban töltött időszakról írta A hét citrommag című írását, amelynek későbbi férjét köszönhette, aki a Monato című eszperantó lapban olvasta a novellát, és áramütésként szeretett bele annak ismeretlen írójába. Házasságuk ideje alatt rengeteget beszélgettek a közös nyelven, amely mindkettejüknek egész életében szívügye volt. Megírták a Libazaro (magyarul A Libzár és a Föld – négykezes szonáta két hangnemben) című nagyregényüket, tárcákat, novellákat publikáltak, és megjelentek Júlia 3D-s könyvei, vagyis a Dialogo, a Doloro és a Dankon (Párbeszéd, Fájdalom és Köszönet), amelyeknek a barátságát köszönhettem. Ezek is közösségteremtő művek voltak: Júlia eszperantóul írt verse körülbelül ötven nyelvre lefordítva jelent meg bennük, és ez nem csak a nemzetközi eszperantó közösség összetartásáról tanúskodott, hanem Júlia integráló személyiségéről is. Saját gyerekei nem voltak, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy anyaként és nagyanyaként viszonyuljon számára kedves emberekhez.

Osztatlanul sugározta szeretetét, büszke volt keresztgyerekeire, eszperantó tanítványaira, a kolozsvári unitárius egyházban végzett tevékenységeire. Kuncogva mesélte, hogy egyszer tehenet vásárolt a bábszínház dolgozóinak adományaiból egy szegény család részére. A hálózat embere volt, azt is kitalálta, a hetvenéves érettségi találkozón a még életben lévő osztálytársak gondoljanak egymásra adott időpontban, így megvalósítva a lelki találkozást. Elindított egy könyves láncolatot is: szétküldte könyveit azzal a javaslattal, hogy kiolvasás után a címzettek is továbbküldjék őket másoknak. Veanoban, ezen az észak-olasz tanyán is könnyűszerrel szerzett barátokat, akiktől nem szégyellt kérni, hiszen számára is természetes volt, hogy ott segít, ahol tud. Hitt az őrangyalokban, cserébe ők is vigyáztak rá. Hitt a szerencsés véletlenekben, ezért gyakran volt bennük része. Nem beszélt jól olaszul, de ez senkit nem zavart. Tökéletesen meg tudta értetni magát nyelv nélkül is, bárhol. Nem véletlenül volt pantomim színész.

Rendetlen vagyok, de szeretem a rendet – mondta. Számon tartotta az évfordulókat, a napokat, fontosak voltak számára a köszöntések, a megemlékezések. Mindennapi sétákat tett – hol jobbra, hol balra indult a háromszáz éves kőháztól, amelyben Filippóval laktak –, a különbejáratú „mini-Niagaráig" (egy vízimalom kis vízesése), vagy a „Magányos cédrusig" (egy egyedülálló fa a pipacsos búzaföld közepén). És közben olyasmiken gondolkozott, hogy Cyrano de Bergerac hogyan tudta az 1600-as években megjósolni a holdraszállást. Vagy hogy hogy mondják angolul a csütörtöknek. A találékonysága, a lélekjelenléte sosem hagyta cserben. A közelmúltban egy hajnalban meggyulladt a kuka, mert a kidobott hamuban parázs volt. Óriási füstre ébredtek. Júlia macskaalommal oltotta el a konyhában keletkezett tüzet. Aztán annak örvendezett, hogy milyen szép, égszínkék szemetes vedret vásárolt.

Sógornője havonta küldte neki a Helikont, amit az első betűtől az utolsóig mindig végigolvasott. Ezzel enyhítette honvágyát. Olykor kérdéseket tett fel, ha valamit nem értett. Nem tartotta magát írónak, „csak egy firkásznak", de kíváncsisága, őszintesége és humora azzá avatta. Például az ilyen bekezdésekben: „Jóízű a fülem. Mármint a bal cimpája! Egy reggel arra ébredtem, hogy az éjszaka folyamán egy egész hadsereg lakomázott belőle. Piros volt és forró, fájt és viszketett. Vagy szúnyogok, vagy pókok, vagy más ismeretlen olasz bogarak marcangolták tönkre fülcimpámat. A remek PREP krémmel napokig kenegettem. Azóta beindult a nyári »spirál-szezon«, égetjük éjjel-nappal az emberkínzó állatkákat elűző, amúgy jóillatú spirálokat. (Lehet, vérbosszú áldozata voltam, mert véletlenül megöltem egy pókot!?)" Vagy: „Írom a listát a másnapi vásárlásra és nem jut eszembe a gyümölcs neve, amit venni akarok (semmilyen nyelven!). Írjam a listára: »hülye gyümölcs«, nem jut eszembe a neved, hogy hívnak?"

Szeptemberben örömmel újságolta, hogy kapott egy elektromos zongorát, amelyen Filippo furulyajátékát kísérheti majd Händel A-moll szimfóniájában. A zongorát „Mahamurá"-nak hívják, és ez annak a virágnak a neve, amely a Himalája mellett virágzik. Négyszáz évente egyszer – és ez pont most van, írta.

A legutóbbi időben, amikor egészsége nagyon meggyengült és a ház körüli munkák megnehezedtek számára, annyit írt: „nehezecske az élet". A hála volt az az érzés, amit leggyakrabban érzett, elsősorban azért, hogy él. Ezt annyira intenzíven élte meg, hogy havi rendszerességgel szétküldött leveleinek néhány olvasója figyelmeztette: nem szép dolog dicsekedni. Beszámolói felkiáltójelekkel és nagybetűkkel voltak tele. Nem bírt magával a lelkesedéstől. Nyughatatlan lélek volt, mégis el tudott köteleződni. Tizenhat évesen megtalálta életcélját: jó embernek lenni. Egész életében ehhez tartotta magát, és azt hiszem, elégedetten halt meg. Amikor nehezebb periódusokat élt át, vagy olyan munkát kellett elvégeznie, amit méltatlannak tartott vagy egyszerűen unta, arra gondolt: ő egy elátkozott grófkisasszony. Ezzel a tudattal aztán semmi nem okozott nehézséget.

„Dankon, mi ne sentas mankon" – többek között ezt a mondást tanultam tőle a Veanoban töltött napok alatt. Étkezés után szokás mondani, és annyit tesz: „Köszönöm, jóllaktam." Vagyis szó szerint: „Köszönöm, nem szenvedek hiányt".

Júlia, köszönöm.

És hiányt szenvedek.

(A fotó a szerző felvétele)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Idén már biztosan nem lesznek ...
Otthonról színházat – online ...
A legtöbb idegenlégiós csapata a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ