A film címe nem bűntényre utal. Amanda, a barátnő (Orbán Orsolya természetes egyszerűséggel teszi feledhetetlenné) ugyanis úgy tűnik el már a film első felében, hogy transzcendens (az adotton túllépő) természetű lévén nem bírja elviselni a prózai lét közönségességét. Ennek művészi kifejezése a vámpírhalál: amikor a fiú, Márk (Nagy Márton) egy szerelmes éjszaka után reggel kinyitja az ablakot, a szobát hirtelen betöltő napfény hatására az ágyban fekvő lány hirtelen lángra lobban és egy pillanat alatt elég. Anyaggá válik, csontváz lesz belőle. Bár a film nagy részében a fiú vívódásainak vagyunk tanúi, mindvégig érezzük a lány jelenlétét. Márk tulajdonképpen a lét kétértelműségének fogságában, a transzcendencia (az adotton túliság) és az immanencia (az adottban levés) között vergődik. Munkahelyet keres (és a végén talál is), de közben a barátja, Levi (Kegyes Nicholas) — aki kényelmetlenségi érzését tudatmódosító szerekkel és a játék szabadságával kompenzálja — segítségével, élve a digitális eszközök nyújtotta előnyökkel, azt próbálja kideríteni, melyik világhoz tartozik. Igazi nagy problémája, hogy életében megtörténik a csoda, de ő túl józan ahhoz, hogy érzékelje a mindennapok misztikumát.
A filmben egy olyan univerzum tárul elénk jelen és múlt, valóság és képzelet összjátéka által, amelyben a szürke hétköznapok elidegenedett világa (az „akárki”) mögött fölsejlik az autentikus emberi lét (az „önmaga”) lehetősége. A történet a fiú története, de a tulajdonképpeni főhős a lány (a transzcendencia), aki (ami) nincs ott, de mégis ott van, talán mint a fiú tudatalattija. Erről árulkodik a zárókép: a lány otthagyott üzenete a fiúnak adott ajándékon, egy üveg boron függő cédulán, amiről a fiú egyelőre mit sem tud.
Szerelmes film? Vámpírfilm? Sem egyik, sem másik, és mindkettő. Persze vámpírfilmnek is beillik. Annak csak örülni lehet, hogy a film az angliai Cardiffban a vámpírfilmek ez év (2022) júniusában lezajlott nemzetközi fesztiválján, a rövidfilm kategóriában elnyerte a fődíjat. De most eltekintek a műfaji jellegtől. Egyszerűsítek: csak rossz és jó filmek vannak. Nagy Márton filmje az utóbbiakhoz tartozik. Szerzői filmnek nevezhető: rendezője egyben a forgatókönyvíró, a vágó és a főszereplő. Persze kollektív alkotás is, hiszen létrejötte a rendező és az operatőr (Makkai Márk) szoros együttműködésének eredménye (nem feledkezve meg a forgatói stáb többi tagjáról). Remek példája annak, hogy — a filmbeli Amanda szellemének megfelelően — jó film előállításához nem kell Hollywoodba menni, elég nekünk Kolozsvár és az „örökkévalóság”. Makkai Márk szintén a kolozsvári Sapientia EMTE végzettje, s a filmben egy kulcsjelenetben — amely kitűnően érzékelteti a nyárspolgári lét önmagába fulladtságát, a transzcendencia hiányát — epizódszereplőként (Marci) jelenik meg a magyarországi Krasznahorkai Ágnes és Stohl András mellett.
Mondhatnám némi elfogultsággal, két fiatalember (az egyik szamosújvári, a másik margittai származású) Kolozsvárra ment, hogy megtanulják a filmkészítés módját, kettejük találkozásának köszönhető ez a rövid, de gondolatilag gazdag filmalkotás. Alkotói összeforrottságukról sokat mond, hogy a filmben egymás keresztnevét viselik.
