A fémdetektorosok és a romániai régészet
Vissza

A fémdetektorosok és a romániai régészet

A közönségrégészet, vagy a régészek és a nagyközönség közötti együttműködés szerves része ma már a fémdetektoros társaságok és egyesületek jelenléte. Bizonyos országokban, így az Egyesült Királyságban több mint 50 000 bejegyzett fémdetektoros tevékenykedik, igaz, jelentős részük szigorú etikai és deontológiai szabályrendszert követ. Tankönyvek tucatjai segítik munkájukat és talán ennek is köszönhető, hogy minden idők legnagyobb angolszász kincsét, a Staffordshire-i kincsleletet is egy felelősségteljes fémkereső találta és mintaszerűen dokumentálta a régészek együttműködésével. Mifelénk azonban ez nagyon nem működik: olyannyira nem, hogy a téma miatt Románia Nemzeti Történeti Múzeumának igazgatója, Ernest Oberländer-Târnoveanu valóságos régészháborúba keveredett a romániai régésztársadalommal.

A kortárs régészettudomány egyik legégetőbb problémája nemzetközi és hazai szinten is a fémdetektorok használatának rendszabályozása és az ezeket használó civilek régészeti és jogi nevelése, a felelősségteljes hozzáállás kialakítása. Jelenleg a romániai törvények és a Románia által ratifikált nemzetközi előírások egyértelműen leszögezik, hogy a Románia talajában talált javak köztulajdonnak, az állam tulajdonának minősülnek. A talajból előkerült javakat a megtalálónak 72 órán belül be kell szolgáltatnia a legközelebbi múzeumba vagy állami hivatalnak át kell adnia. A múzeumnak ugyanakkor – a nemzetközi előírás és a múzeumok etikai szabályzata szerint – nem kötelező, sőt nem ajánlott átvennie olyan tárgyakat, melyeknek kontextusa, pontos, jól dokumentált lelőhelye nem ismert. A román törvények ugyanakkor azt is előírják, hogy a dokumentált, 72 órán belül leadott javakért az állam a leadott tárgy hivatalosan megbecsült értékének 30%-os juttatást köteles fizetnie.

A golești-i kincs egy része

Ezek a törvények azonban sok pontban sántítanak: nincs leszögezve pontosan és egyértelműen, mi számít „talajnak”, mettől, meddig, milyen mélységben és körülmények között számít egy lelet „szórványleletnek”. Az sincs leszögezve pontosan – bár a régészeti törvények ezt kimondják –, hogy ismert és bejegyzett régészeti lelőhelyen senki sem kutathat fémdetektorral miniszteri engedély nélkül. Látható tehát, hogy egyrészt a törvényeink sokszor egymással szembenálló, a fontos részleteket mellőző disszonanciát mutatnak, amelyből számos félreértés adódott az elmúlt években.

Az egyik legismertebb botrány a világhírűvé lett gredistyei (Sarmizegetusa Regia) bronzmatrica esete, amelyet a dák főváros területén találtak 2013. június 23-án. A hellenizmus és a dák művészet egyik remekműveként számon tartott szenzációs régészeti leletet eddig még nem tisztázott körülmények között találták. Míg a régészeti helyszín őrzője azt állítja, hogy egy vihar következtében kitépett fa tövében találták a tárgyat, addig társai ezzel ellentétben – és fotókkal bizonyítva – állítják, hogy a tárgyat gyakorlatilag kivájták a földből. Ennek még kéznyoma és újlenyomata is van a fotókon. Bárhogy is történjen a felfedezés, az teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy világörökségi helyszínről eltávolított régészeti tárgyért az állam juttatást fizessen – ahogy ezt egyébként a régészeti helyszint őrzők igénylik. Hasonlóan problémás eset fűződik a Goleşti határában (Vălcea megye) 2013 szeptemberében felfedezett 47 000 török kori ezüst érméhez is. A minden idők legnagyobb romániai érmeleleteként számon tartott óriási kincset (55 kg ezüst) a megtaláló ugyan leadta a bukaresti nemzeti múzeumnak és a minisztériumtól 10 000 eurós juttatást kapott, az eset óriási felháborodást keltett régészberkekben. Míg a megtaláló azért panaszkodott, hogy a 700 000 euróra becsült kincsleletből túlságosan kevés pénzt kapott az államtól, a régészek azt állították, hogy a lelet rosszul dokumentált, kétes helyszínről, erőszakosan eltávolított kincsnek számít, amelyet a nemzeti múzeum igazgatója, Ernest Oberländer-Târnoveanunak nem kellett volna elfogadnia.

Ernest Oberländer-Târno­veanu személyét 2013 óta számos támadás érte amiatt, hogy nagy kincseket és a Goleşti-i lelethez hasonló kétes származású vagy rosszul dokumentált tárgyakat vett át, elhiteltelenítve ezáltal a régészszakmát és legitimizálva a fémdetektorosok illegális tevékenységét. Legutóbb a kulturális miniszter fejezte ki aggodalmát a fémdetektoros tevékenységek miatt, ám a nemzeti múzeum igazgatója arrogáns nyilatkozatában úgy vélekedett, hogy az ellene 2016 februárjában indított petíciót aláíró régészek „még egy halott ló patáját se találtak”, míg ő bezzeg ilyen kincsekkel gyarapította Románia nemzeti kincseit az elmúlt tíz évben. A régésztársadalmat jogosan háborította fel Oberländer-Târnoveanu nyilatkozata és csak remélni lehet, hogy felelősséget fog vállalni a szakma és a nagyközönség között kialakult újabb feszültség szításában.

A megoldás valóban sürgős, ám nagyon nehéz. Jelenleg Romániában több ezren foglalkoznak „hobbirégészettel” és detektoros fémkereséssel. A legnagyobb román fémdetektoros társaságnak jelenleg több mint 3300 tagja van. A román törvények ma gyakorlatilag könnyebben adnak fémdetektort egy civil számára, mint egy régésznek, ennek újraszabályozása az első megoldandó probléma kellene legyen. Az érvényben lévő törvények értelmében ma egy civil személy a rendőrségen leadott néhány dokumentum és egy 10 lejes befizetést követően gyakorlatilag tíz napon belül megkaphat egy fémdetektort, amelyet a törvényben meghatározott régészeti helyszíneken kívül bárhol használhat. Igen ám, de itt felmerül a nagy kérdés: mi számít régészeti helyszínnek? A jelenleg hivatalosan bejegyzett 16 500 régészeti lelőhely csak az elmúlt néhány évtized régészeti ásatásai alapján felmért területeket jelzik. A régi magyar és német szakirodalom által az elmúlt két évszázadban jelzett régészeti helyszínek jelentős része nem szerepel ebben az adatbázisban. Emiatt történhetett például 2012-ben az A1-es autópálya tervezésekor az Alkenyér határában talált óriási római villagazdaság átszelésére, pedig a helyszínt már Téglás Gábor is jelezte a szakirodalomban száz évvel korábban. A román kollégák magyar nyelvű szakirodalmi hiányosságainak köszönhetően a nemzeti jelentőségű régészeti helyszínen csak mentőásatásokat tudtak végezni, a hatalmas római komplexumot pedig elnyelte az azóta felépült autópálya.

A 16 500 bejegyzett régészeti lelőhely elsőre nagy számnak tűnik, ám egyáltalán nem az: Magyarországon közel 55 000 helyszín ismert, Svédországban pedig félmilliónál is több. Ez jól jelzi, hogy a régészeti lelőhelyekre való hivatkozás nagyon elhibázott fogalom, hisz egyértelmű, hogy Romániában ennél jóval több ilyen van a föld alatt (akár több tízezer még). A megoldás: a jelenlegi törvényeket szigorítani vagy terminológiailag pontosítani kellene (a „talaj”, „szórványlelet” és „régészeti lelőhely” fogalmainak szigorú meghatározása) és az egyre növekvő fémdetektoros közösséggel élénk és baráti kommunikációt kellene folytatni a régészközösségnek. Modellként Terry Herbert és a dokumentumfilmbe is bekerült Staffordshire-i kincs esete szolgálhat, ahol a hatalmas felfedezést tett fémdetektoros maga dokumentálta egyenként a tárgyakat, GPS-en lemérte azok pontos lelőhelyét és másnap azonnal tájékoztatta és oda vezette a helyi régészeket, akik – a szakmai arroganciát félretéve – azonnal nekiláttak a helyszín régészeti feltárásának.

Ki nyert ezzel? Terry Herbert, aki óriási anyagi juttatást kapott utólag, a régészek és a tudomány, akik feltárhatták Anglia történetének legnagyobb angolszász kincsleletét, és a nagyközönség, aki azóta a múzeumban gyönyörködhet a több ezer aranytárgyban. Ezt a modellt kellene követni Erdélyben, Romániában is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Erdélyi Magyar Érték lett a ...
Politikai zsákutcában Németország: új ...
Havazás és erős szél várható

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ