A kortárs régészettudomány egyik legégetőbb problémája nemzetközi és hazai szinten is a fémdetektorok használatának rendszabályozása és az ezeket használó civilek régészeti és jogi nevelése, a felelősségteljes hozzáállás kialakítása. Jelenleg a romániai törvények és a Románia által ratifikált nemzetközi előírások egyértelműen leszögezik, hogy a Románia talajában talált javak köztulajdonnak, az állam tulajdonának minősülnek. A talajból előkerült javakat a megtalálónak 72 órán belül be kell szolgáltatnia a legközelebbi múzeumba vagy állami hivatalnak át kell adnia. A múzeumnak ugyanakkor – a nemzetközi előírás és a múzeumok etikai szabályzata szerint – nem kötelező, sőt nem ajánlott átvennie olyan tárgyakat, melyeknek kontextusa, pontos, jól dokumentált lelőhelye nem ismert. A román törvények ugyanakkor azt is előírják, hogy a dokumentált, 72 órán belül leadott javakért az állam a leadott tárgy hivatalosan megbecsült értékének 30%-os juttatást köteles fizetnie.
A golești-i kincs egy része
Ezek a törvények azonban sok pontban sántítanak: nincs leszögezve pontosan és egyértelműen, mi számít „talajnak”, mettől, meddig, milyen mélységben és körülmények között számít egy lelet „szórványleletnek”. Az sincs leszögezve pontosan – bár a régészeti törvények ezt kimondják –, hogy ismert és bejegyzett régészeti lelőhelyen senki sem kutathat fémdetektorral miniszteri engedély nélkül. Látható tehát, hogy egyrészt a törvényeink sokszor egymással szembenálló, a fontos részleteket mellőző disszonanciát mutatnak, amelyből számos félreértés adódott az elmúlt években.
Az egyik legismertebb botrány a világhírűvé lett gredistyei (Sarmizegetusa Regia) bronzmatrica esete, amelyet a dák főváros területén találtak 2013. június 23-án. A hellenizmus és a dák művészet egyik remekműveként számon tartott szenzációs régészeti leletet eddig még nem tisztázott körülmények között találták. Míg a régészeti helyszín őrzője azt állítja, hogy egy vihar következtében kitépett fa tövében találták a tárgyat, addig társai ezzel ellentétben – és fotókkal bizonyítva – állítják, hogy a tárgyat gyakorlatilag kivájták a földből. Ennek még kéznyoma és újlenyomata is van a fotókon. Bárhogy is történjen a felfedezés, az teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy világörökségi helyszínről eltávolított régészeti tárgyért az állam juttatást fizessen – ahogy ezt egyébként a régészeti helyszint őrzők igénylik. Hasonlóan problémás eset fűződik a Goleşti határában (Vălcea megye) 2013 szeptemberében felfedezett 47 000 török kori ezüst érméhez is. A minden idők legnagyobb romániai érmeleleteként számon tartott óriási kincset (55 kg ezüst) a megtaláló ugyan leadta a bukaresti nemzeti múzeumnak és a minisztériumtól 10 000 eurós juttatást kapott, az eset óriási felháborodást keltett régészberkekben. Míg a megtaláló azért panaszkodott, hogy a 700 000 euróra becsült kincsleletből túlságosan kevés pénzt kapott az államtól, a régészek azt állították, hogy a lelet rosszul dokumentált, kétes helyszínről, erőszakosan eltávolított kincsnek számít, amelyet a nemzeti múzeum igazgatója, Ernest Oberländer-Târnoveanunak nem kellett volna elfogadnia.
Ernest Oberländer-Târnoveanu személyét 2013 óta számos támadás érte amiatt, hogy nagy kincseket és a Goleşti-i lelethez hasonló kétes származású vagy rosszul dokumentált tárgyakat vett át, elhiteltelenítve ezáltal a régészszakmát és legitimizálva a fémdetektorosok illegális tevékenységét. Legutóbb a kulturális miniszter fejezte ki aggodalmát a fémdetektoros tevékenységek miatt, ám a nemzeti múzeum igazgatója arrogáns nyilatkozatában úgy vélekedett, hogy az ellene 2016 februárjában indított petíciót aláíró régészek „még egy halott ló patáját se találtak”, míg ő bezzeg ilyen kincsekkel gyarapította Románia nemzeti kincseit az elmúlt tíz évben. A régésztársadalmat jogosan háborította fel Oberländer-Târnoveanu nyilatkozata és csak remélni lehet, hogy felelősséget fog vállalni a szakma és a nagyközönség között kialakult újabb feszültség szításában.
A megoldás valóban sürgős, ám nagyon nehéz. Jelenleg Romániában több ezren foglalkoznak „hobbirégészettel” és detektoros fémkereséssel. A legnagyobb román fémdetektoros társaságnak jelenleg több mint 3300 tagja van. A román törvények ma gyakorlatilag könnyebben adnak fémdetektort egy civil számára, mint egy régésznek, ennek újraszabályozása az első megoldandó probléma kellene legyen. Az érvényben lévő törvények értelmében ma egy civil személy a rendőrségen leadott néhány dokumentum és egy 10 lejes befizetést követően gyakorlatilag tíz napon belül megkaphat egy fémdetektort, amelyet a törvényben meghatározott régészeti helyszíneken kívül bárhol használhat. Igen ám, de itt felmerül a nagy kérdés: mi számít régészeti helyszínnek? A jelenleg hivatalosan bejegyzett 16 500 régészeti lelőhely csak az elmúlt néhány évtized régészeti ásatásai alapján felmért területeket jelzik. A régi magyar és német szakirodalom által az elmúlt két évszázadban jelzett régészeti helyszínek jelentős része nem szerepel ebben az adatbázisban. Emiatt történhetett például 2012-ben az A1-es autópálya tervezésekor az Alkenyér határában talált óriási római villagazdaság átszelésére, pedig a helyszínt már Téglás Gábor is jelezte a szakirodalomban száz évvel korábban. A román kollégák magyar nyelvű szakirodalmi hiányosságainak köszönhetően a nemzeti jelentőségű régészeti helyszínen csak mentőásatásokat tudtak végezni, a hatalmas római komplexumot pedig elnyelte az azóta felépült autópálya.
A 16 500 bejegyzett régészeti lelőhely elsőre nagy számnak tűnik, ám egyáltalán nem az: Magyarországon közel 55 000 helyszín ismert, Svédországban pedig félmilliónál is több. Ez jól jelzi, hogy a régészeti lelőhelyekre való hivatkozás nagyon elhibázott fogalom, hisz egyértelmű, hogy Romániában ennél jóval több ilyen van a föld alatt (akár több tízezer még). A megoldás: a jelenlegi törvényeket szigorítani vagy terminológiailag pontosítani kellene (a „talaj”, „szórványlelet” és „régészeti lelőhely” fogalmainak szigorú meghatározása) és az egyre növekvő fémdetektoros közösséggel élénk és baráti kommunikációt kellene folytatni a régészközösségnek. Modellként Terry Herbert és a dokumentumfilmbe is bekerült Staffordshire-i kincs esete szolgálhat, ahol a hatalmas felfedezést tett fémdetektoros maga dokumentálta egyenként a tárgyakat, GPS-en lemérte azok pontos lelőhelyét és másnap azonnal tájékoztatta és oda vezette a helyi régészeket, akik – a szakmai arroganciát félretéve – azonnal nekiláttak a helyszín régészeti feltárásának.
Ki nyert ezzel? Terry Herbert, aki óriási anyagi juttatást kapott utólag, a régészek és a tudomány, akik feltárhatták Anglia történetének legnagyobb angolszász kincsleletét, és a nagyközönség, aki azóta a múzeumban gyönyörködhet a több ezer aranytárgyban. Ezt a modellt kellene követni Erdélyben, Romániában is.
