A feljelentés már 2021-ben megtörtént, de csak most került a romániai és immár magyarországi sajtó figyelmébe is, amikor az ügyészség is hivatalosan vizsgálni kezdte az ügyet. Gálfi Árpád polgármester is felháborodását fejezte ki ez ügyben, szerinte “Székelyudvarhely történelmi címere nem lehet ilyen vizsgálat tárgya”. A hír az interneten az elmúlt egy héten – román és magyar közegben egyaránt – ritka nagy egyetértésben a mémek világába került és nevetség tárgyává lett. Ennyire abszurd hírt még a román szélsőjobb se vesz komolyan, úgy tűnik, az állatvédők érzékenyítésükkel ismét túllőttek a szélsőjobbon is. A történet nevetséges jellegén túl azonban van itt néhány apró részlet, amely nagyobb figyelmet igényel.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus 2016 óta dolgozott Székelyudvarhely régi-új címerén, amely a régi székely címer számos elemét átvette. Az új címer nagyban hasonlít a székelyderzsi templom kazettáján szereplő egyik címerre: ott is a felhőkből megjelenő páncélos kar fogja a kardot, amely egy szívet és egy medvefejet szúr át. Szekeres szerint a kard által felnyársalt medvefej a székelyek bátorságát jelképezi.
A heraldikában egyébként az állatok reprezentációja szinte kötelező jelenség: elég itt Moldva hagyományos címerére gondolnunk, ahol egy megölt bika feje látható, de a Szent György-legenda sárkányölése, a felkoncolt vagy kardba szúrt kígyó és a héraklészi csatában legyőzött oroszlán motívuma is gyakori. A heraldika – ma a történettudományok egyik segédtudománya, amit szakképzéssel tanulnak és jobb esetben csak heraldikai társaságok tagjai művelnek (ellentétben Kolozsvár funari címerének készítőjével) – szigorú szabályok szerint működik. Sem a címerekben használt színek, sem a motívumok tárháza nem véges, az új, modern címerek készítői, amennyiben történelmi hitelességre törekednek és a címert, mint a vizuális-figuratív nyelv egyik eszközét akarják ábrázolni, akkor kevés színnel és ábrázolással dolgozhatnak. Ez az egyik oka annak, hogy Székelyföld és a székelyek történetében ma már anekdotikus és legendás szerepet játszó medve is megjelenik. Nem kell történelem-képzést végeznie senkinek ahhoz, hogy elképzelje a XIII-XX. század között élő székelyek életét: ha városaikat, falvaikat néha megtámadta egy medve, azt nem egy telefonos applikáció jelezte, nem a televízió és a Facebook-live mondta be, hanem egy-egy bátrabb székely ledöfte a medvét, ha az már nagyon közel merészkedett vagy akár emberéletet is veszélyeztetett. Ez az emberi történelem, mi több inkább biológiának nevezném, hiszen a homo sapiens sapiens evolúciójának antropocén (biokulturális) sajátossága. A természethez való viszonyunk folyamatosan változik, alakul. A homo sapiens sapiens túlszaporodása miatt az egyik csúcsragadozó lett (apex ragadozó), amelyre ma már senki nem jelent veszélyt (legfeljebb az új vírusok és baktériumok), de ez a XIX-XX. század előtt még nem igy volt. A medve Székelyföld csúcsragadozója volt a középkorban, legyőzése bibliai mítoszként értelmezendő (Dávid és Góliát, Sámson és az oroszlán). Ennek heraldikai megjelenítését látjuk tehát a címerben.
Azzal nincs is semmi gond, hogy ma, a XXI. században nem karddal hadakozva oldja meg az emberiség a nagyragadozók kérdését. Tény és való, hogy a medvéket nem szabad kényünk-kedvünk szerint öldökölni és gyilkolni. Azonban történelmi korszakok jelenségeit ennyire anakronisztikus módon összemosni, ahogy az említett állatvédő szervezet tette, veszélyes folyamatra utal. Nehéz megérteni, miért vetemedett egy ártatlan kis szervezet ilyen butácska ötletre. Ennek alapvetően három magyarázata lehet: az egyik szerint naiv, butácska fiatalok, akiknek történelmi ismereteik, világról alkotott képük még annyira bimbódzó, hogy nehéz nekik megérteni a csöppet sem egyszerű heraldika több évszázados hagyományait. Másrészt nem kizárt, hogy lehetett akár egy nacionalista, akár magyarellenes motivációja is a dolognak: Romániában több címerben is ott van a kínzott, megölt, felnyársalt állat motívuma, így a dák „draco” mai ábrázolásában is egy felkoncolt farkasfejet látunk. Kérdés, hogy miért csak a székelyudvarhelyi címer szúrt szemet a szervezetnek.
Egy másik magyarázat lehet még, hogy ez a szervezet (amely honlapja szerint valójában egy ernyő-szervezet, több civil szervezetet egyesít magában) megpróbálkozott az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban (angolszász világban) divatként terjedő és doktrínaként terjesztett „cancel culture” és történelmi „ikonrombolás” trendjével itthon is. A cancel culture „forradalma” szinte hetente szárnyalja túl önmagát irracionálisabbnál irracionálisabb kezdeményezéseivel, de a mi példánkhoz a legközelebbi analógia talán az a 2020-as kezdeményezés, amelyet Bumi Thomas nigériai-brit énekes indítványozott. Thomas szerint az angol királyi kitüntetések középső ikonográfiája (Szent Mihály arkangyal lábával térdelve a Sátán nyakán) túlságosan hasonlít George Floyd meggyilkolására és sértő az afro-amerikai közösség és a Black Lives Matter mozgalom hívői számára. Tudtommal, a felhívás egyelőre nem érte el célját, kétlem, hogy a királynő ettől meghatódott volna.
A cancel culture (szélső-baloldal) és a szélsőjobboldali történelem-hamisítások (Romániában, Magyarországon egyaránt) úgy tűnik, nagyon is egy tőről fakadnak. Minden véglet doktrína-szerűen, vallási szektaként szerveződnek. Ideológiájuk alapja az egységesítés, uniformizálás, kollektivizáló mechanizmusok. A nacionalizmusok szélsőséges változatában mindenki csakis egy nyelvet, egy nemzetet, egy identitást vallhat és az tekintendő felsőbbrendűnek. A szélső baloldali kulturális forradalmakban pedig megvan ugyan a társadalmi sokszínűség elfogadtatásának célja, de azt ikon-rombolással, a többségi társadalom alapvető szimbólumainak eltörlésével és fundamentumának megingatásával próbálja elérni. Mindkét próbálkozás társadalmi feszültséget, ellentétet, toxikus dualizmus szül: a szélsőséges nacionalizmus nem képes elfogadni azt, hogy egy országhatáron belül élhetnek más nemzetiségűek, vallásúak vagy tucatnyi más identitással rendelkező emberek. A cancel culture forradalmárai nem értik meg azt, hogy a többségi lakosságot és a kisebbségek saját történelmüket nem tudják már megváltoztatni erőszakkal. Rombolásaik, ikonromboló tevékenységük belső lelki harcaik ventilálása és morajlása, amely az emberi pszichológia és trauma-feldolgozás legrosszabb módszere.
A múlt adott: a múlt megváltoztathatatlan. A múltat csakis belső úton lehet megváltoztatni, legtöbbször egyéni szinten. A kollektív múltfeldolgozásnak is vannak persze formái és módszerei, de a rombolás, bosszú és pusztítás nem az a forma, amivel ez sikerre vihető, sőt.
Talán hiperbolizálok amikor a székelyudvarhelyi címer elleni feljelentésbe az emberiség kortárs és mindent felemésztő dualizmusának a harcát látom, de érdemes figyelni a körülöttünk lévő jelenségek egyre szélsőségesebb, a Ionesco-i abszurdot idéző megnyilvánulásait is.
