A címtelen föld őszinte hangjai
Vissza

A címtelen föld őszinte hangjai

Ha a világban minden és mindenki állandó átalakulásban van, akkor magától értetődően a versek világa sem állhat ellen ennek a sodrásnak. Szerencsére a költészet nem hogy ellenállni nem kíván a változásnak, de gyakran éppen ő maga borítja fel az asztalt vagy rúgja be a régóta feleslegesen zárva lévő ajtókat. Néhány év alatt az erdélyi költők új generációja, velük együtt pedig egy újfajta költészet is javában elkezdett kibontakozni a metamodern érzékenység jegyében. A napokban megjelent címtelen föld – fiatal erdélyi metamodern líra című antológia, amely André Ferenc és Horvát Benji elgondolásából és szerkesztése révén jött létre, arra vállalkozik, hogy 26 fiatal erdélyi költő versein keresztül mutassa be ezeket a romániai magyar irodalomban felbukkanó új áramlatokat. Az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában megjelent kötetről André Ferenc költővel beszélgettünk.

– Milyen folyamat vezetett el titeket ahhoz a gondolathoz, hogy létre kéne hozni ezt az antológiát?

–  Horváth Benjivel már legalább 6 éve rendszeresen dolgozunk együtt közös projekteken, közben folyamatosan figyeltük a kortárs erdélyi irodalom alakulását, sőt, mi is igyekeztünk kivenni a részünket belőle. Felléptünk költőként, slammerként, zenészként, vezettük a Bretter György Irodalmi Kört – ami azóta Bréda Ferenc irodalmi kör néven fut –, szerveztünk kreatív írás műhelyeket, slam rendezvényeket, tucatnyi emberrel közösen elindítottuk a Hervay Klubot, közben pedig mindegyre foglalkoztunk tehetséggondozással is.

Amikor Gáll Attila, a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó főszerkesztője felkért arra, hogy szerkesszünk egy új sorozatot náluk, nem volt kérdés, hogy ez az antológia lesz az első kötet, amit szeretnénk megjelentetni. Legutóbb 2014-ben jelent meg Erdélyben fiatal írók antológiája Mozdonytűz címmel, az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában, azelőtt pedig 2006-ban Az elhajlás művészete a Korunk–Komp-Press kiadó jóvoltából. Szóval úgy tűnik, Kolozsváron egy nagyjából hat-nyolc éves ciklus elég ahhoz, hogy teljesen új írógeneráció lépjen színre és a már pályán lévők stílusa is alakuljon, csiszolódjon és kiforrjon a hangjuk. Mindenképp látványos számunkra az, hogy – főleg a 2012–2013-as évtől kezdődően – átalakulóban van a líranyelv, ami a fiatal erdélyi költészetben dominánsnak tűnik. Más kérdésekre keresik a választ, vagy legalábbis másképp, eltérő fókuszokkal, mint elődeik. A rímes-ritmusos játékosság helyét átvette egy komolyabb, őszintébb hang. Ez megfigyelhető azon szerzők költői megszólalásában, akik már a Mozdonytűz antológiában is szerepeltek, de az időközben jelentkező, illetve az akkori antológiából kimaradt, de már régóta aktív szerzők verseiben is tetten érhető ez a folyamat.

Egy másik fontos indok az a közös megérzés volt, miszerint az erdélyi fiatal líra nem csak erős, hanem sokszor izgalmasabb és mindenképp más irányokban tájékozódik, bátrabban kísérletezik, mint a magyarországi. Persze, ez általánosítás, hiszen az összmagyar irodalom mindig mérhetetlenül sokféle hangon szólal meg, de így legalább az olvasók kézben tarthatják 26 fiatal erdélyi költő verseit, amelyek alapján valamiféle képet alkothatnak a romániai magyar irodalom új áramlatairól. Például, amíg a magyarországi lírában egyfajta prózai, depoetizált, alulstilizált és sokszor töredezett nyelv uralkodik, addig az erdélyi lírában egy asszociatív, fokozottabban metaforikus, az élőbeszéd sodrásának lendületével működő versnyelv kerül előtérbe.

– Mi a folyamata egy ilyen kötet elkészítésének az ötlettől a kézzel fogható könyvig?

Gáll Attila teljesen szabad kezet adott nekünk, ő foglalkozott a pályázati részével, hogy a nyomtatási és elkészülési költségek fedezve legyenek, mi Benjivel pedig válogattunk. Mivel folyamatosan próbáljuk figyelni a pályatársakat, ezért többnyire ismertük a munkásságukat, bizonyos versekről már előre tudtuk, hogy mindenképp bekerülnek az antológiába. Böngésztük a szerzők köteteit, rengeteg folyóiratot, ahol megjelentek az alkotásaik, valamint kértünk tőlük is anyagot, hátha találunk még nem közölt verset, vagy olyat, ami véletlenül elkerülte a figyelmünket. Mindenkitől próbáltunk minél több verset elolvasni, hogy a lehető legteljesebb képet kapjuk az egyes szerzők munkásságáról. Végül fejenként 8-10 esélyesnek tartott versnél összeültünk és elkezdtünk közös pontokat keresni, amelyekhez mindketten ragaszkodtunk. Hosszú órákon át – viszonylag kevés poharat borogatva, és, hogy a romantikát eloszlassam: citromos mentatea mellett – érveltünk és vitatkoztunk arról, hogy végül melyik versek maradjanak, hiszen hiába törekszik az ember az objektivitásra, az ízlés mindig szubjektív marad. A végeredménnyel szinte teljes mértékben elégedett vagyok, ugyanis, miután leadtuk a nyomdának a végső változatot, olvastam több szerzőtől is olyan szövegeket, amelyeknek még nagyon helye lett volna az antológiában, de sebaj, majd berakjuk a következőbe.

– Mi alapján kerültek be végül éppen ennek a 26 szerzőnek a versei a kötetbe?

A legfontosabb kritérium mindenképp az irodalmi minőség: olyan alkotókat válogattunk, akikről úgy gondoljuk, nem csak ígéretes pályakezdők, hanem már lendülettel haladnak az irodalmi pályán és vélhetően évek múlva is jelentős hatásuk lesz az erdélyi irodalom alakulására. Emiatt fontosnak tartottuk azt, hogy a szerzők legyenek jelen az erdélyi irodalmi életben és irodalmi munkásságuk legyen kézzelfogható: aktívan publikáljanak irodalmi folyóiratokban, lehetőleg legyen önálló kötetük vagy dolgozzanak szerkesztőként, irodalomszervezőként. Persze a kritériumokat mi állítottuk fel és igyekeztük rugalmasan kezelni őket: leginkább a szívünkre hallgattunk, de tény, hogy még egy több ezer oldalas antológiából is kimaradhat valaki, akinek benne lett volna a helye. Fontolóra vettünk olyan alkotókat is, akik nemrég kezdtek közölni, mint például Tófalvi Előd, Szallós Kis Csaba, Kovács Újszászy Péter, a jelenleg Budapesten élő Ferentz Anna Kata és Fancsali Kinga, valamint a még gimnazista Nagy Zalán és Biró Sára, de hosszas töprengés után úgy döntöttünk, hogy bár rendkívül tehetségesek, de muszáj hagyni szerzőket egy következő antológiába is.

– Milyen tematikák jelennek meg a kötetben és milyen kérdéseket feszegetnek a versek?

– Rendkívül változatos az antológia témák tekintetében és izgalmas, hogy a szerelem mintha háttérbe szorulna, helyette pedig az egyén társadalmi és globális történésekkel szembeni kiszolgáltatottsága jelenik meg. A versekben megmutatkozik a családhoz való viszony, a geopolitikai változások, mint a menekültválság, az erdőtüzek, a hatalmi struktúrák átalakulása, az elvesztés és feldolgozás, az állathoz és a környezethez való viszony, valamint mindenféle identitásbeli kérdések, legyen az etnikai, nemi, szexuális, szubkultúrákhoz való tartozás vagy bármi egyéb.

– Nehéz lehet címet választani huszonhat szerzős, többféle formát és stílust felvonultató kötetnek. Miért épp a címtelen földet választottátok?

Nem hazudok: bivaly nehéz volt megfelelő címet találni, hetekig vacilláltunk, újra és újra böngésztük a kéziratot, hátha rátalálunk egy tökéletes szókapcsolatra. A végére kezdett csak letisztulni, hogy Sánta Miriám Címtelen föld című verséből kölcsönözzük az antológia címét is. Miriám verse a kötet egyik legerősebb darabja, ráadásul rengeteg olyan témát boncolgat, amelyek jellemzőek a többi szövegre is, ezért úgy éreztük, méltó módon tudná képviselni a teljes szöveganyagot.

– Tulajdonképpen mit is értünk metamodern költészet alatt?

Bárcsak megválaszolhatnám ezt egyetlen mondatban! Mindenesetre, igyekszem azért tömör lenni. Rengeteg jelentős kultúratudós vetette fel az elmúlt két-három évtized során, hogy ideje újragondolni a posztmodernhez való viszonyt, mert azok az attitűdök, gondolkodásformák, érzelmi struktúrák, társadalmi és egyéni tapasztalatok, amit a humán tudományok posztmodernnek neveznek, radikálisan alakulnak át.

A modern kort jellemezte a tudományba vetett hit, hogy valóban megismerhetjük az univerzum törvényeit, az ember belső mozgatórugóit és a lélek minden rezdülését. Ezzel érkezett egy erős, racionalizmusba vetett hit is, miszerint az érvek és a logika elhozza a boldogságot, és nincs szükség a transzcendenciára. Ez a nagy racionális logika és tudomány hozta létre a pusztító fegyvereket, az atombombát és a gépfegyvereket, miközben az univerzum még mindig rejtegetett titkokat, az ember pedig nem talált végső boldogságot a spiritualitástól való elfordulásban sem.

Erre jött válaszként a posztmodern, ami rávilágított a politikusok álságosságaira, a rasszizmus és egyéb kirekesztés-formák arroganciájára, a nagy mesék hibáira és arra, hogy minden csak töredék, nincs teljes igazság, nincs igazi megváltás, nincs igazi összefüggés, csak történések vannak, amelyekben az ember próbál túlélni valahogy. Erre a korra az irónia, a cinizmus volt jellemző, ami végül a tények iránti rémisztő ignoranciába torkollott: nem lesz szebb a világ, hiszen minden emberben ott sarjadnak a gyarlóság hínárjai.

Az elmúlt negyed évszázadban pedig valami elkezdett megváltozni: megint háttérbe szorul az irónia, vagy legalábbis átalakul, újra előtérbe kerülnek a „nagy mesék”, vagyis azok a hitrendszerek – legyen az világi vagy túlvilági – amelyekben őszintén hinni lehet, vannak olyan ügyek és igazságok, amelyek mellett el lehet köteleződni. Ilyenek akár a nemzeti identitás felerősödését szorgalmazó megszólalásmódok, a kisebbségjogi párbeszédek előtérbe kerülése, vagy az ökológiai mozgalmak. Tehát van egyfajta elköteleződés, de ez reflektált – és gyakran az irónia segítségével reflektál.

A metamodern érzékenység oszcillál, ott mozog a modern naivitás és a posztmodern cinizmus, az elköteleződés és az elhatárolódás, a lendület és a kétely, a paródia és az őszinteség között. Nem egyik vagy másik, hanem a kettő egyszerre: tudja, hogy az a hitvilág, ami mellett elköteleződik, nem hibátlan, felismeri a törésvonalakat, de tudja azt is, hogy a kritika önmagában nem épít, csak segít abban, hogy valami jobb épüljön. Akkor is rálép a jégre, ha tudja, van esély rá, hogy berepedjen: nem naiv, hogy végigrohanjon rajta, nem is partról dirigál, hanem óvatosan, lépésről lépésre halad. Néha azt hiszi, jó ötlet volt elindulni, néha meg szidja magát, hogy volt annyi esze, hogy a vékony jégre lépjen, de akkor sem adja fel, hanem addig megy, ameddig bír.

Ez a metamodern érzékenység, viszonyulás a világhoz egyre látványosabban van jelen: miközben még mindig visszacseng a fülünkbe a posztmodern cinizmus utózöngéje, próbál valami új őszinteséget keresni. Ez az érzelmi struktúra átitatja a társadalmat, így természetesen az irodalmat is. Az antológia versei csak úgy ironikusak, hogy közben saját sebezhetőségükre mutatnak rá, úgy elkeseredettek, hogy azért nem süllyednek kilátástalanságba, úgy mutatnak rá a társadalmi problémákra, hogy közben tudják, ők maguk is a társadalom, így a probléma részei is.

A metamodern mint fogalom két holland kultúratudós, Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker nevéhez köthető, azóta viszont egyre többen csatlakoztak nemzetközi szinten a párbeszédhez: holland, dán, brit, amerikai, jordániai, román és magyar kultúratudósok egyaránt foglalkoztak a fogalommal. Viszont magyar nyelvterületen még mindig elég kevéssé ismert, ezért is fontos a közbeszéd részévé tenni. Ha már a posztmodern fogalmi rendszere és gondolati sémái nem elégségesek arra, hogy valóban leírják a jelen kor problémáit és jelenségeit, akkor szükség van mihamarabb új nyelvet keresni, amely segít kellő mélységgel és reflexióval figyelni és választ adni a minket körülvevő világ történéseire.

Tegyük fel, hogy van egy ember, aki semmilyen formában nem találkozott sem fiatal erdélyi költőkkel, sem erdélyi költészettel, a metamodern kifejezéssel pedig végképp párhuzamos. Szerinted milyen képet, élményt, benyomást nyújtana neki, ha elolvasná ezt az antológiát?

– Nagyon gyakran hallottam emberektől, hogy nem olvasnak költészetet, mert nem értik. Pedig ez komoly tévhit: a verseket nem érteni, hanem érezni kell. A versek nyelvet adnak olyan hangulatoknak, érzelmeknek, élményeknek, félelmeknek, amelyeket mindannyian érzünk, vagy kis segítséggel érezhetünk. Tanítanak empátiát, közelebb vezetnek saját magunkhoz: a jó költészet segít abban, hogy ne érezzük magunkat annyira egyedül. Ahogy József Attila írja A bűn című versében: „És észreveszek valakit, / ki szemmel, melegen / jelez, csak ennyit: Vannak itt / s te nem vagy idegen...” Az irodalom képes világokat teremteni, amelyekben észrevehetünk ilyen valakiket. Szóval én abban bízom, hogy ez az antológia képes lesz az olvasókban olyan érzelmeket felbolygatni, amelyeket eddig még nem tapasztaltak meg. Remélem, hogy képes maradandó élményt nyújtani. Aztán az, hogy erdélyi, hogy metamodern és hogy költészet, ezek a kérdések majd később következnek az irodalomelméletben.

Szerinted mi fog következni a metamodern után? Hogyan látod jelenleg az erdélyi költészet jellemzőinek alakulását?

– Nem tudom, de nem is a jövő problémáira kell feltétlenül választ keresnem. Arra majd ott lesznek a jövő emberei. Engem eléggé lefoglal a jelen a mindenféle gondjával, bajával. Az én dolgom a jövővel annyi, hogy próbáljak magam körül olyan világot teremteni, ami egy kicsit élhetőbb lesz az utánunk következők számára. Az erdélyi költészet meg alakul, folyamatosan, de hát ez is a dolga – ha abbahagyná az állandó változást, akkor hamar halálra lenne ítélve.

(A borítóképet Mărcuțiu-Rácz Dóra készítette, aki egyike a kötetben szereplő huszonhat szerzőnek) 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Gulyás Gergely Kolozsváron: mindenkit ...
Öngyilkos lett egy ...
OLVASÓINK FIGYELMÉBE – ÜNNEPI ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ