A centenáriumi párbeszéd margójára

Általában a kisebbség szokta nagyobb szükségét vagy éppen hiányát érezni a párbeszédnek, ami az erőviszonyok tükrében érthető. Az elmúlt száz évben a romániai magyarság volt inkább érdekelt a tárgyalásban, de nem vagyok meggyőződve, hogy eléggé tudatosult bennünk, mit is jelent, mit feltételez a dialógus. Elsősorban azt kellene kijelölni, hogy kivel, milyen formában szeretnénk párbeszédet folytatni, másrészt le kell szögezni, hogy melyek lehetnek azok a potenciális témák, amelyeket érdemes kezdetben eszmecsere tárgyává tenni, majd fokozatosan bővíteni.

Azt hiszem, hogy a politikusok főleg a politikai szintű párbeszédet tartják üdvösnek, ami valóban hatékony a kétoldalú kapcsolatok rendezésére. Több neves román politológus és elemző is kifejtette már, hogy lényegében a románok és magyarok között mindig csak politikai szinten sikerült egyeztetni a romániai magyarság sorskérdéseiről. Az egyszerű emberek szintjén nem létezik ennek gyakorlata, hiszen az identitáris kérdésekben a közképviselettel fel nem hatalmazottak rendszerint nem tudnak közös nevezőre jutni egymással, inkább az elhallgatást választják, ehelyett viszont olyan mindennapokkal kapcsolatos, szakmai témákat választanak, amelyekben meg tudják találni a közös kapcsolódási pontokat. Ezek nélkül ugyanis lehetetlen az egymással való kommunikáció.

A politikai szintű párbeszéd általában szeszélyes és törékeny, hiszen mindig ki volt és ki lesz szolgáltatva az éppen aktuális politikai érdekeknek, amelyek sokszor nem esnek egybe a dialógus létrejöttének érdekével. Egy olyan intézményesített párbeszéd megteremtésében látom a minőségi áttörés lehetőségét, amely különböző civil, kulturális, szociális szervezeteket foglalna magában. Egy ilyen hálózatba szerveződő entitás kezdeményezhetne különböző társadalmi rétegek szintjén olyan oktatási, nevelési programokat, amelyek előbb-utóbb elvezethetnének a párbeszéd kedvező talajának megteremtéséhez, egymás megismeréséhez.