A környezetünkben ható erők lendülete elől egyre inkább bezárkóznak a keresztyén felekezetek is templomaikba, jobb időt remélve. Egyre inkább ez tapasztalható a református egyház berkeiben is. Természetes folyamatnak is mondható, ha az európai társadalmunkra jellemző hatalmas romlást és értékvesztést vesszük figyelembe. Egyre inkább kiszorul a társadalomból az egyház. Vannak akik Európa-szerte ezt siettetik is. Más kontinenseken valóságos keresztyénüldözés folyik.
Az egyház mindig akkor újult meg, amikor kinyílt az őt körülvevő társadalom felé, és kilépett a számára idegen, mégis fontos köztérbe. Erre lenne ma is szükség, a bezárkózó egyház ébredésére. Ezt nem lehet programok, tervek vagy összefogás által elérni. Ehhez bátorság kell. Az a bátorság, amellyel az ír szerzetesek elindultak a középkor elején az elvadult európai kontinenst megtéríteni, amellyel Luther kiállt a birodalmi gyűlés elé az újkor hajnalán, és kimondta, hogy egyháza beteg. Ezt a bátorságot pedig csak a Szentlélek adhatja.
A megújulás belső mozgatórugója, a Szentélélek adhat erre bátorságot, ahogy adott akkor, amikor az első pünkösdkor Péter vezetésével a tanítványok kiléptek a felsőházból, ahol bujdostak, és prédikálni kezdtek Jeruzsálemben és mind az egész világon.
Adja az Isten, hogy a Szentlélek ezen az ünnepen feltöltse lelkünket, és a társadalmi hatások ellenére vállalni merje az egyház a társadalomban térítő, nevelő munkáját. Ez csak a Szentlélek által ihletett tagokon keresztül lehetséges.
Az írás a Szabadság napilap Református Híradó című mellékletében jelent meg, amely itt olvasható.
