Nem is felvonulás volt, csak egy szombat délelőtti séta, Kolozsvár egyik eléggé eldugott utcájában, ahova végül 22 benyújtott kérelem után engedélyt kaptak a szervezők a polgármesteri hivataltól. Attól a hivataltól, amely szinte azonnal engedélyezte az Új Jobboldal Párt (Noua Dreapta) ellentüntetését.
Egyrészt tehát a barátaimért, ismerőseimért mentem ki, mert úgy éreztem, amellett, hogy elfogadom másságukat, és adott esetben jól érzem magam a társaságukban, tartozom nekik azzal is, hogy kiállok a jogaikért vívott „harcukban”. Még akkor is, ha történetesen épp közülük nem jöttek el sokan. De ez mindegy is, hiszen valószínűleg épp az volt a lényeg ebben a felvonulásban: sokan pontosan azért mentünk el – többen családostól –, hogy megmutassuk, lehet gyűlölet és kirekesztés nélkül tekinteni rájuk, az elfogadás pedig elsősorban a „többség” soraiból kell érkezzen. Én örültem annak is, hogy sok magyar szót hallottam. Több magyar család is jelen volt, és senki sem gondolta azt a heteroszexuális ismerőseim közül, hogy „árt az imidzsüknek” ez a fajta nyilvánosság.
Fontosnak tartom ezt a kezdeményezést azért is, mert úgy vélem, a homoszexualitás is egyike azon tabutémáknak, amelyről még mindig nem illik beszélni Romániában, erdélyi magyar körökben pedig kiváltképp nem. Az erdélyi magyar közösségekben még mindig nagyon erős az a meggyőződés, hogy „velünk ilyen nem fordulhat elő”, kizárt dolog, mi, erdélyi magyarok felsőbbrendűek vagyunk, közöttünk nincsenek melegek, nincsenek tolvajok, nincsenek korruptak, szélhámosok, mi nem verjük az asszonyt/gyereket, esetleg férjet, mi hagyománytisztelők vagyunk, és ebbe a nagy hagyománytiszteletbe nem férnek bele a melegek, pláne az ő jogaik. Mi heteroszexuálisok sem vonulunk, tüntetünk, akkor ők meg miért ágálnak, ugyebár.
Ezzel szemben a valóság az, hogy az erdélyi magyar társadalomban, tehát közöttünk is élnek, léteznek melegek, a baj csak az, hogy ezt nem akarjuk észrevenni, nem akarjuk elfogadni, sokszor még a saját családjuk is kirekeszti őket. Akkor pedig mit várjanak az idegenektől, ha még azok sem fogadják el a másságukat, akiknek pedig támogatni kellene őket.
Egy pillanat erejéig gondoljon bele mindenki abba a helyzetbe, hogy mit tenne, ha a saját gyereke elébe állna, és azt mondaná: édesapám, édesanyám, tartozom egy vallomással. Gyűlölné? Lehet. De meddig gyűlölheted a saját gyermekedet, csak azért, mert más. Kitagadná? Lehet. De nem lehet egy életen keresztül hurcolni szülőként ennek a döntésnek a következményeit. Megvédené, ha adott esetben a manapság nagyon elterjedt gyűlöletbeszéld hatására lelki, netalán tán fizikai bántódása esne gyermekének?
Másrészt magamért is fontosnak tartottam kimenni a szombati felvonulásra. Mert úgy érzem, ha nagyon lassan, és nagyon nyikorogva, de elindult egyfajta elfogadás, az a mintegy nyolcszáz ember pedig, aki ott volt, úgy érezheti, ő is tett egy apró lépést egy nyitottabb társadalom felé. Az alatt a csendes, jó hangulatú, a hivatalosságok által rövidre szabott együttlét alatt úgy éreztem, talán van remény arra, hogy szeressük felebarátunkat, mert ő is ember. Ha még nem is annyira, mint „tenmagunkat”, de hátha napról napra kicsit jobban. A felebarátunknak pedig ugyanúgy joga van azt szeretni, akit a szíve választ, mint nekünk, de ezt a jogát nekünk, heteroszexuális többségnek is el kell ismernie és el kell fogadnia. Ha valamit, akkor kisebbségi magyarként ezt nagyon fontos lenne tudatosítani magunkban, amikor elégedetlenkedünk ilyen-olyan, vélt vagy valós jogaink hiánya miatt.
