Néhány hónapja váltakozó hevességgel dúl a hagyományos keresztény család védelméért meghirdetett kampány, amelynek célja, hogy alkotmánymódosítás révén az alaptörvényben ezentúl egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságként statuálják a család fogalmát, leváltva az eddig érvényben lévő „házastársak” ambivalensnek tartott kifejezést. Akaratlanul is a mozgalom malmára hajtja a vizet a Disney-produkció körül kavart botrányszag: bár a film szüzséje egy átlagos romantikus történet, a támadás egy alig két perces részletre fókuszál.
Szülőként és a gyermekek lelki-szellemi fejlődése iránt felelős felnőttként több lehetőség is van a helyzet kezelésére: 1 megnézzük külön a filmet és annak függvényében döntünk, hogy a vasárnapi matinéra majd elmegyünk gyerekestül, 2. vállaljuk a rizikót és közben készülünk a magyarázattal, ha a moziteremből kijövet jönnek a kérdések, vagy 3.úgy véljük, a gyerek még nem eléggé érett ahhoz, hogy egy ilyen vizuális élményt befogadjon-feldolgozzon. (Az alkotás besorolása amúgy országonként váltakozik; van ahol korhatárra való tekintet nélkül megtekinthető és akad olyan példa, ahol gyermekek számára szülői felügyelet ajánlott) Mindhárom esetben a problémamegoldó álláspont kerekedik felül. Van a negyedik verzió is, amikor mindössze a sajtóban fellelhető infók alapján letiltjuk magunk számára az akciót és még másokat is figyelmeztetünk, nehogy engedjenek a gyermeki zsarolásnak és elvigyék csemetéjüket az ominózus jelenettel dúsított filmre.
Mindeközben a tévék egyes gyerekcsatornáin mindenféle bugyuta - s ekként ártó - vagy öncélúan harsány és agresszív tartalom ömlik, s ami a legperverzebb, hogy egy-egy ilyen igénytelen „alkotás” után valóban színvonalas rajzfilmek, gyurmaanimációk sorjáznak és igen, ebben az esetben indokoltnak tartom, hogy a szülő úgymond előolvassa a programot, tanácsolja el gyermekeit bizonyos produkcióktól, magyarán: beszéljék meg a gyermek(ek)kel, hogy a menüből mit választanak ki, és amennyiben teheti, vesse be a jó értelemben vett manipulációs technikákat, hogy lehetőleg behatárolt időt töltsenek a porontyok a képernyő előtt és az valós élményt jelentsen nekik, például egy esős vasárnap délelőttön.
No de elkanyarodtam a családi otthon komfortos szegletébe, egy utolsó bekezdés erejéig visszakanyarodnék a közterekre, vagyis az utcára. Március 25-re ugyanis a Családért Koalíció országos menetelést hirdetett, hogy az eddig hárommillió szignót tartalmazó indítványának újabb nyomatékot adjon. A referendum kiírását a politikum nagy része nem meri elgáncsolni, mert egyszerű kalkulus szerint kevesebb azok száma, akik beérik az élettársi viszonnyal, legyenek bár heteroszexuálisok vagy egyneműek, azoké, akik csonka családban élnek, mint a „klasszikus keretek” között okmánnyal is igazolt szavazópolgár-párok. Hogy közben e bőszen védett családi tűzhelyekről hányszor pattan ki a (tettlegességig fajuló) perpatvar szikrája, s hogy ez össztársadalmi méreteket öltő jelenség, az már kevésbé zavarja-érdekli az erkölcsi(testi) épségért aggódók táborát.
