A polgármesteri hivatal közleményében az állt, hogy július 1-én a Bocskai téren (ma Avram Iancu tér) a román opera tervez egy jelentős eseményt, így az ott gyülekező Pride-tömeg zavarna. Ezzel aligha vitatkozhattak a Pride szervezői, hiszen a román opera jóval előttük lefoglalta ezt az időpontot és a helyszínt is. Arra azonban már nincs észszerű magyarázat, hogy a Pride szervezői által javasolt számos tér és időbeli alternatíva miért nem felelt meg a városvezetésnek. Az meg különösen érthetetlen, hogy az opera bejelentett eseménye ellenére is megadta a szélsőjobboldali, fasiszta szimbólumokkal masírozó Noua Dreaptă szervezetnek a gyülekezési jogot, az úgynevezett „Normalitás menetének” megszervezését. Ez nagyrészt annak is betudható, hogy a polgármesteri hivatalban továbbra is ott honol a román nacionalizmus narratívájának hazai flótása, Ioan Ţene, akinek sajnos nagy szerep jut az események engedélyeztetésének elbírálásában. Ellene egyébként nemrég indítottak petíciót – remélhetőleg előbb-utóbb célt ér. Hasonlóan gondot jelentett, hogy a Pride az ortodox katedrális előtt indult volna, amely értelemszerűen kellemetlenül érintette a román történelem leginkább homofób mozgalmának számító Koalíció a Családért nevű szervezetet támogató ortodox egyházat.
A Pride ellen természetesen sokan felháborodtak – nem Romániában lennénk, ha ez nem így lenne. A keresztény kultúra összeomlása, a nyugati dekadencia térnyerése, Soros pénze, Szodoma és Gomora tüzes halála és a démoni megszállottság, pedofília, zoofília és nekrofília minden formája elburjánzott a vélemények forgatagában. Ha a felháborodottak véleményözönét valaki festményen örökítené meg, valami Hieronymus Bosch-féle fantázia születne, ahol Kolozsvár utcáit ellepik a pedofíliával vádolt, gyermekrabló, ateista, neomarxista szodomiták.
Az új, a más, az általunk alig ismert dolgok mindig is félelmet váltottak ki, különösen, ha olyan alapösztönöket érintenek, mint például az emberi szexualitás vagy a vallás. Szemléletes példája a változás történelemben betöltött szerepének a Bacchanáliák esete az ókori Róma történetében. A görögök által Dél-Itália területére vitt új vallásos mozgalom a Kr. e. II. század elején óriási megdöbbenést váltott ki a rómaiak többségében, elsősorban a konzervatív szenátori réteg körében. A Cato Maior-féle szigorú, római életstílust követő latinok egy része megrökönyödéssel figyelte a színes, látványos, zenei, vizuális és minden más érzékszervüket botrányosan stimuláló Bacchanáliák furcsa ünnepét, amely annyira „más” és „furcsa” volt számukra, hogy azt Kr. e. 186-ban szenátusi döntéssel (senatus consultum) tiltották. A hivatalos tiltás ellenére azonban Bacchus kultusza megállíthatatlanul terjedt és a Római Birodalom új vezetői belátták: a hatalmas területű politikai entitás etnikai, kulturális és vallási sokszínűségét csak úgy tudják egyben tartani, ha a mikrostruktúrákat és sajátosságokat hagyják szabadon áramlani és a makro-struktúrák (katonaság, közigazgatás, bürokrácia) szigorára fókuszálnak. Ez adta a Római Birodalom közel fél évezredes fennállását és – néhány vélekedéssel ellentétben – a Bacchanáliákhoz hasonló furcsaságok elfogadásával tudott kellően flexibilis és a kor igényeihez mért politikai, kulturális alakulat maradni. Bukását aligha kell tehát a másság elfogadásával egybekötni, hiszen egy birodalom esetén ez mindig jóval bonyolultabb, mint ahogy ezt önkéntes történészjelöltek hiszik.
A Bacchanália analógiája jól mutatja, hogy a maga korában botrányosan induló jelenség szerves részévé tudott válni egy sikertörténetnek számító birodalom hétköznapjainak. A Pride felvonulások története is hasonló a kortárs globalizált társadalom történetében. Míg az 1969 után sorra rendezett Pride-oknak még valóban az volt a céljuk, hogy a melegeket emberszámba vegyék az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, ma már Nyugaton ezek a több ezer, többségében heteroszexuális párokat és családokat vonzó városi fesztiválok csak a mulatságról, jó zenéről, táncról és vigalomról szólnak – nyári farsang, nyári tánc a térben, örömünnepe annak, hogy a világ nem fekete-fehér, hanem sokszínű.
Mifelénk persze még mindig attól félnek, hogy egy ilyen esemény megdönti a világegyensúlyt és kárhozatra ítéli társadalmunk menetét. Miközben a történelem és az emberi lét maga másról sem szól, mint a változásról: ez a darwinista elem olyannyira erős az emberi életben, hogy pontosan emiatt igyekszünk stabil elemekkel (család, vallás, intézmények, társadalom) körülvenni magunkat. Ez így jól is van. Csakhogy ezek a stabil elemek ideológiákból, gondolatokból, efemér jelenségekből épülnek föl és eleve nem az örökkévalóságra lettek kitalálva. Az emberi létezésnek ezeket a struktúráit, vázait, ha úgy tetszik csiszolni kell, alakítani, módosítani az adott kor igényei és a társadalom mozgása szerint. Márpedig a kolozsvári társadalom egy jelentős része teljesen normálisnak és elfogadhatónak tartja azt, hogy ne rekesszünk ki állampolgárokat, ne tartsunk másodrangú emberi lényeknek olyanokat, akik csak apró részletekben térnek el a többségtől. Mi az etnikai, nyelvi másságért harcolunk, a vallási sokféleségnek pedig alkotmányos alapot adunk, ne tartsuk tehát a szexuális sokféleséget se devianciának, mert ez a fajta osztályozás alapvetően hibás.
A változás szükséges, mert motorja egy érett, felnőtt társadalomnak. Kérdés, hogy közel ötven (!) évvel az első New York-i Pride után, Kolozsvár megérett-e egy ilyen eseményre?
