1956 Romániában

1956 Romániában
Jelen írás az 1956-os magyar forradalom romániai megítélését kívánja bemutatni, különös tekintettel a bukaresti pártvezetés és az állambiztonsági szervek szemléletére és tevékenységére. Arra keresem a választ, hogy milyen stratégia vezette a román kommunista rendszert az 1957 elején beindított, és azt követő két évben tetőző megtorlási hullám véghezvitelére. Amint ezt az általam feltárt források is bizonyítják, éppen a megtorlást „szakmailag” előkészítő belső vitákban, valamint annak végrehajtásában fedezhetjük fel az erdélyi magyarsággal szembeni kisebbségpolitikai fordulatot, amely a szakirodalom szerint 1959-ben teljesült be.

Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen gátolta, sőt lényegében megakadályozta az 1944 utáni romániai kommunista mozgalom politikai kultúrája. A Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt (RMP) nem törekedett egy belső pluralizmus kialakításában. Sztálin halála után, 1953-54 körül nem jött létre egy Nagy Imréhez és köréhez mérhető „reformer”, mérsékelt irányzat, sőt Gheorghiu-Dej kimondottan tartott a magyar reformkísérlet átterjedésétől. Az SZKP XX. kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlansága és a reformok hiánya nem pillanatnyi zavar, hanem egy a Vladimir Tismăneanu által „szovjetellenes sztálinizmusnak” nevezett konstrukció strukturális eleme. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3–12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen csupán két, korábban „sztálinista” politikus bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait, valamint a XX. kongresszus gyenge recepcióját, ezzel kiváltva a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyarországi folyamatokról jóval tájékozottabb erdélyi magyar baloldali körökben pedig a politikai reformokat egyértelműen a nemzetiségi jogok érvényesítéséhez kötötték. Ez később elősegítette a forradalom melletti kiállásuknak etnikai megbélyegzését.

Október 23-tól a pártvezetés fegyelmezetten és egységesen reagált a budapesti eseményekre, az állami szervek pedig „felkészülten” és összehangoltan hajtották végre a központi utasításokat (hírzárlat, határlezárás, fegyveres őrségek felállítása, majd október végétől az „ellenforradalmi puccs” politikai feldolgozása a munkahelyeken és közintézményekben).

Noha a diplomáciai jelentésekből egyértelművé vált a magyarországi helyzet súlyossága, Gheorghe Gheorghiu-Dej, a RMP első titkára, aki éppen Jugoszláviában tartózkodott, nem hozta előre a tervezett visszautazás időpontját.  Így október 28-ig a Romániában foganatosítandó biztonsági intézkedések a Politikai Bizottságra hárultak, amely telefonon egyeztetett minden lépést a távol lévő Gheorghiu-Dej-zsel, gyorsan és hatékonyan reagált az eseményekre. Már 24-ére a Politikai Bizottság rendkívüli ülést hívott össze, amelyen eldöntötték, hogy teljes hírzárlat lép életbe a szomszéd országgal kapcsolatban, ezen felül lezárják a határt, valamint kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. További utasítás a belügyi szervek felé az volt, hogy „a letartóztatások terén tapintatot és politikai mérlegelést mutassanak, hogy értelmetlenül ne idegenítsék el a lakosságot”.  A Politikai Bizottság ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határmenti, vegyes lakosságú és politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra, míg további magyar származású vezetők Nagyvárad, Nagybánya és Temesvár felé vették az irányt.  Október 26-án a PB újabb operatív ülést tartott, amelyen kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet, amelyek legfontosabb elemei közé tartozott gyűlések összehívása minden munkahelyen, hogy „feldolgozzák a magyarországi eseményeket”, azonnali intézkedéseket foganatosítása a lakosság jobb élelmiszerellátása érdekében, a nyugati határokon a katonai védelem megerősítése.  A találkozón ugyanakkor pontosították a párt álláspontját az esetleg felmerülő ellenzéki megmozdulások elfojtásával kapcsolatban. A RMP a forradalom első fázisában és Gheorghiu-Dej Jugoszláviából való hazatéréséig lényegében  három információs csatornát használt: a már említett budapesti magyar nagykövetség jelentéseit, a forradalom első napjaiban Magyarországon tartózkodó román személyiségek (például az Írószövetség főtitkára, Mihai Beniuc) beszámolóit, és végül a titkosszolgálatokat, akik már nyár óta egy Nicolae Ceauşescu és egy Bukarestbe kihelyezett KGB-tanácsos által koordinált operáció keretén belül elkezdtek beszivárogni Magyarországra, felhasználva az I. Csoportfőnökség (külső kémelhárítás) nyugati turistának álcázott, Magyarországra hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevelekkel belépett magyar nemzetiségű tisztjeit.  Ez utóbbi csatornáról sajnos nem rendelkezünk ellenőrizhető adatokkal; a másik kettő azonban olyan információkkal árasztotta el a pártvezetést, amelyek nagymértékben hozzájárultak a budapesti események kemény megítéléséhez, valamint a forradalom nemcsak „ellenforradalmi”, hanem „revansista” és „irredenta” jellegéről kialakuló képhez. Több jel utal arra, hogy október utolsó napjaiban Bukarest valóban tartott a fegyveres lázadásnak Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésétől. Itt már az első napoktól kezdve feszült és az etnikai törésvonalak mentén megosztott közhangulat alakult ki. A román lakosság meglehetősen aggódott, hogy a forradalom az ország területi épségét is veszélyeztetheti.

A több nagyvárosban megkísérelt diáktüntetéseket rendvédelmi eszközökkel feloszlatták vagy megszervezésüket lehetetlenné tették diverziós módszerek segítségével (Kolozsváron például etnikai feszültséget gerjesztettek a román hallgatók körében az és a budapesti forradalmat nacionalista/revansista puccsnak bélyegezték meg). Temesváron a különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése másutt hiányzó kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, ami nem korlátozott a diáktársadalom partikuláris kérdéseire (bentlakások építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár népfelkeléssé is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság ütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába. A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag Erdélyben több, nagyszabású (vagy az állambiztonsági szervek által nagyszabásúnak gondolt, sőt annak célzatosan beállított) összeesküvési kísérletekre került sor. Székelyföldön és a Partiumban nem hivatalos diákszervezetek megalakítására és működtetésére (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni jellegű akciókra: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezeket és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése. Noha egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek az említett akciókban résztvevők, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenységről van szó, amit egyes megbélyegzett társadalmi csoportok irányítása alatt áll.  A brutális megtorlást tehát nem a ténylegesen elkövetett politikailag minősített vétségek indokolták, hanem egy olyan államépítési folyamatba illeszkedtek, amely az 1950-es években átrajzolta a román kommunista rendszer politikai kultúráját (Vladimir Tismăneanu), sőt kollektív azonosságát is (Dragoș Petrescu).  Ezt a tézist erősítik meg a két országban folyó megtorló akciók bizonyos fokú összehangoltságát bizonyító legújabb kutatások.

A magyarországi és a romániai megtorlásban közös volt nemcsak a folyamat kezdetének időzítése (mindkét országban a fordulópontot az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette), hanem a célba vett csoportok meghatározása is – azaz a „megbízhatatlan elemek”, döntően a korábbi időszak elitjeinek kategoriális megbüntetése. A kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában az 1956-os forradalomig alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ezt követően megváltozott a helyzet: az intenzív román állambiztonsági hálózatépítés és kibontakozó megtorlás mellett a román-magyar belügyi együttműködés is közvetlenebbé vált. Az eddig elvégzett kutatások arra engednek következtetni, hogy a két belügyi vezetés rendszeresen cserélt információt az „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. A belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban lévő román állampolgárokról is. Az 1957–1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek szolgáltatták magyar kollégáiknak azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az együttműködés fókusza egyértelműen a feltételezett és még szabadlábon élő háborús bűnösök (például csendőrök, vagy volt katonatisztek) felkutatásában. Ügyük nem az 1956-os forradalmi eseményhez kötődött, de jól jelzi, hogy milyen távlatos hatalmi célokra lehetett felhasználni a népfelkelést és a vele történt romániai szimpátia megnyilvánulásokat.

Az 1956-os forradalom egyik mellékhatásaként a bukaresti hatalom elkezdte az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány politikai felszámolását és társadalmi átalakítását.

A Magyar Autonóm Tartomány néhány évig „kulturális üvegházként” működött a többségben élő, magát otthonérző székely/magyar közösség számára. Az üvegház, azaz a hatalom védelme alatt álló oktatási és kulturális intézmények kiemelkedő szerepet játszottak az archaikus – és folklorizált – székely identitástudat megőrzésében. A Magyar Autonóm Tartomány által biztosított üvegház új viselkedés- és alkalmazkodásmintát közvetített a lakosság felé, fő elemeit a román kommunista államhoz való hűség és a magyar kultúra által fémjelzett egalitárius társadalomkép alkották. Az üvegház mégis egy másik (a román) kulturális közeg szabályai szerint működött. A Magyar Autonóm Tartomány 1960-as átszervezése, a magyar tannyelvű egyetem bezárása, az oktatási rendszer elsorvasztása mögött természetesen ott húzódott az államépítő logika. A politikai jellegű megszorításokat folyamatosan kísérte a társadalom erőszakos rendszabályozása. Ennek jellegzetes formáját jelentette a forradalom utáni hónapokban formálódó megtorlásrendszer egyik legfontosabb, bár kevéssé ismert mozzanata, az 1957-ben indított országos korrupcióellenes kampány. Ennek lényege az volt, hogy köztörvényes perként folytattak le bűnügyi eljárásokat, az ítéleteket nem katonai törvényszék, hanem népbíróság mondta ki, vagyis tulajdonképpen gazdasági bűncselekménynek álcáztak politikai (vagy társadalmi származásból fakadó) „vétségeket”. A Magyar Autonóm Tartományban is lelkiismeretesen hajtották végre a központi utasításokat: 1957 nyarán a tartományi és járási bíróságok versenybe szálltak a rendelet alkalmazásában. Szeptemberben a tartományi pártvezetésnek szánt jelentésében a tartományi népbíróság elnöke már aprólékosan elemezte az új rendelkezéseknek mind a „társadalmi” bűncselekményekre, mint például a huliganizmusra, mind a gazdasági bűncselekményekre való alkalmazásának eredményeit. A Magyar Autonóm Tartományt különösen érintette a szigorítás. 1957 első hat hónapjában 9592 személyt helyeztek vizsgálat alá hasonló bűncselekmények miatt, közülük 7814-et elítéltek, 1105-en letöltendő börtönbüntetést, a többiek súlyos pénzbírságot kaptak. Az eddig végzett kutatások szerint csak a 750 ezer lakosú Magyar Autonóm Tartományban három év alatt, 1957 és 1959 között nem kevesebb, mint háromezer embert vettek őrizetbe, majd ítéltek el „korrupció”, „sikkasztás” vagy a „szocialista erkölcs” megsértése, azaz gazdasági és társadalmi (koldulás, munkakerülés, prostitúció) indíttatású bűncselekmények miatt. Legalább egy esetben halálbüntetést is végrehajtottak, és több személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek.  A hivatalos tájékoztatás büszkén konstatálta, hogy a „bűnüldöző” tevékenységnek köszönhetően csak 1958-ban tízmillió lejt sikerült visszajuttatni a „közös vagyonba”. Érdemes itt megállni és összehasonlítani a gazdasági bűnözés visszaszorításáért indított harc eredményeit (több tízezer eljárás, háromezer börtönbüntetés) a politikai jellegű megtorlás mérlegével. (Székelyföldön kb. ezer őrizetbe vételről és vádemelésről van tudomásunk 1956 ősze és 1965 decembere között). Az eljárások együttes hatására a Magyar Autonóm Tartomány lakosságának jelentős részét figyelte a hivatalosan nem politikai vétségek felderítésére szakosodott Milícia és a Securitate, és több mint négyezren börtönbe kerültek.

A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött, amikor összesen 15.272 személyt tartóztattak le csupán politikainak minősített vétségek miatt. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt vettek őrizetbe politikainak minősített kihágás címen (ennek minősült nemcsak a „hazaárulás”, a „népi-demokratikus rendszer megdöntésének kísérlete”, hanem a „közrend megzavarása”, a tiltott határátlépés, vagy a nemzetgazdaság megkárosítása). További 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetés” jogcímen vettek őrizetbe, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányították.

Megállapítható tehát, hogy az 1956 utáni romániai „forradalom néküli” megtorlás méreteiben a magyarországihoz volt mérhető. Mások voltak azonban a két országban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: a hatvanas évek elején Romániában fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, mivel a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amivel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.

Az 1956 és 1959 közötti három esztendő gyökeres fordulatot hozott a romániai politikai rendszer történetében, belső működésében és külső mozgásterében egyaránt.  A „klasszikus” sztálini típusú szerkezetet 1956-ot követően fokozatosan felváltotta egy hasonlóan merev, de kevésbé terrorisztikus és főleg „nemzetibb” színezetű diktatúra, amit az 1965-ben hatalomra jutott Nicolae  Ceauşescu továbbfejlesztett és konzervált egészen az 1989-ben bekövetkezett bukásáig.

(A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa. A Szacsvay Akadémia programsorozata keretében elhangzott előadás összefoglalója)