„Tudjunk róla mi is…”

Az első pillanatban úgy éreztem, a hallásommal van (a létezőnél is nagyobb) baj. Csakhogy Orbán Viktor magyarul elhangzó szavait a Digi24 románul is feliratozta. Hibátlanul. Értem én, hogy a magyar miniszterelnök a 70-es, 80-as években nem nézte a román televíziót. Ha tehetem, én sem néztem volna. De én a magyar tévéhez nem férhettem hozzá. A helyzet a 89-es fordulatot követően megváltozott. Kezdetben kimondhatatlan örömömre. Ez az öröm azonban lassan elszivárog. Orbánnak persze nincs honnan tudnia (tényleg?), hogy egy Nicolae Ceauşescu nevet viselő élvonalbeli politikusnak kedvenc jelszava az úgynevezett „nemzeti homogenizáció” volt. Az eredmény ismeretes. Az önmagát a Kárpátok géniusza gyanánt ünnepeltető félművelt elme Erdély minden fontosabb városát – beleértve még a máig magyar többségűnek megmaradt Székelyföld „fővárosát” – Marosvásárhelyt is, román többségűvé varázsolta.

Lázálmaimban sem gondoltam volna, hogy a 90-es évek fiatal demokratáinak vezetője valaha is eljuthat odáig, hogy maga is a „nemzeti homogenizáció” eszméjével házaljon Európában. A képtelenség, amely – ha a magyar sorscsapások továbbra sem kímélnek bennünket – Orbán Viktort is a Kárpát-medence valamiféle géniuszává léptetheti elő, nem csak engem döbbentett meg, elsőre még a Digi24 bemondója sem merte elhinni, hogy Orbán Viktor ennyire gátlástalanul kiszolgáltathatja a romániai magyarságot Ceauşescu máig virulens utódainak.

Az előbb azt állítottam, hogy romló hallásomra gyanakodtam. Egy idő után azonban abban sem voltam már biztos, hogy még mindig képes lennék szöveget értelmezni. Tökéletes képtelenségnek tűnt, hogy kedvenc miniszterelnökünk idáig juthatott volna. Még akkor is, ha újságírói kérdésre fogalmazott (s az MTVA tudó- sításából kioperált) szavai az úgynevezett migránsokra vonatkoztak. Mert, sajnos, a magyar állam „nem-magyar”, „idegen-szívű”, „nemzetáruló” tagjaira is akadálytalanul vonatkoztathatók. Lehetetlen, hogy Orbán Viktor ne tudná, mit beszél, legfeljebb én vagyok az, aki szerény szellemi képességeimmel talán képtelen vagyok átlátni mögöttes szándékait.

Annál is inkább, mert egyik közeli hozzátartozóm folyton megpróbál lebeszélni arról, hogy felmondjam a gondolatait. Merthogy – szerinte – ez soha nem sikerülhet.

Most azonban mégiscsak kísérletet kell tennem valami hasonlóra. Ha Orbán Viktor valóban hisz abban, hogy valamiféle „nemzeti homogenizáció” áldásos dolog lehetne, akkor úgy vélheti, hogy a nemzetileg homogén Magyarország fenntartása busásan megéri Románia nemzeti homogenizációjának romániai magyarságot érintő következményeit. Nincs Orbán-fóbiám, nem feltételezem, hogy Orbán Viktor a magyarság ellensége, ahogyan azt sokan vélik, vagy hogy azt akarhatná, hogy a román, a szlovák, a szerb, az ukrán állam bennünket, kisebbségeket homogenizáljon, azaz kiforgasson magyarságunkból. Ez tényleg elképzelhetetlen. Az Orbán-kormány a magyar adófizetők pénzéből hosszú évek óta hatalmas összegeket fordít a határon túli kisebbségek identitásának megőrzésére. Ennek a dicséretes törekvésnek – a Sapientia EMTE oktatójaként – én is jó másfél évtizeden át haszonélvezője voltam.

Következésként joggal feltételezhető, hogy Orbánnak mégiscsak tudnia kell, mit beszél. Csakhogy nem mindent mondhat ki. Rokonságom gyöngéd tanácsának némileg fittyet hányva, kénytelen vagyok hát mégiscsak némi logikát keresni Orbán homogenizációs stratégiájában.

De bárhogy is gyötröm az agyamat, egyetlen logikusnak tűnő (de az is lehet, hogy tényleg logikus) magyarázatot találhatok. Az Orbán-kormány azért próbál – nem jelentéktelen anyagi áldozatokkal – magyarnak megtartani bennünket, hogy aztán maradékainkat – az Európát elárasztó muszlim bevándorlókat pótolandó – áttelepítse a súlyos munkaerőgondokkal küszködő Magyarországra. Ez a gondolat tényleg nem tűnik kifejezett őrültségnek. Akár egy koherens nemzeti stratégia összetevője gyanánt is elgondolható. A romániai magyar értelmiség színe már korábban is ezt az alternatí- vát választotta, igaz, a java (a szójáték megfogalmazója is csupán a kétlakiság szintjéig) itthon maradt.

A szándék tehát, a román hatalom egyértelmű homogenizációs törekvéseinek ismeretében, amelyek vonatkozásában a román értelmiség – ez esetben valóban színe-java – sem jelent be komolyabb fenntartásokat, érthető. Amint azt más alkalommal is megfogalmaztam, nekünk itt, ha helyzetünk továbbra sem változik, befellegzett.

Fenntartásaink tehát – legalábbis utódaink tekintetében – alig lehetnek. Mármint a szándékkal kapcsolatban.

Amit nem értek, azt legpontosabban a román Caragiale szavaival ragadhatnám meg: „Trădare să fie, dar să ştim şi noi”. (Kolozsváron ma már aligha kell lefordítani, de a rend kedvéért – némileg szabadon – mégis megteszem: „Árulás legyen, ha kell, de tudjunk róla mi is.”)

 Orbán Viktor szereti a tiszta beszédet. Azt hiszem, mi is