Főterünk, avagy a hetedik „Ha én lennék...” gondolat
• A szobor és a templom látványa. Olvasom valahol, hogy az üres, lekövezett téren jobban érvényesül a Mátyás-szobor, illetve fenyőfák nélkül a Szent Mihály-templom. Ha megnézünk néhány, a főtérről készült régi fényképet, képeslapot, amelyeken még látható a dísznövényzet (a gyűjtők rendszeresen osztanak meg ilyeneket Facebook-oldalukon), mindjárt észrevehetjük a hely mostani sivárságát, és hogy éppen ellenkezőleg, ahelyett, hogy jobban látszana, a szobor kényelmesen beleolvad a szürkés, homokszín környezetbe. Azt is olvastam valahol, hogy a Főtéren azért kellettek régebb a szép virágágyások, hogy minél kevesebb helyük maradjon az embereknek csoportosulásra, mivel a múlt rendszer tartott a tömegektől. A fenyőket pedig azért ültették egykoron a templom mellé, hogy eltakarják azt. De hát a Szent Mihály nem falusi fatemplomocska, hogy néhány fenyő elrejthesse! Ahhoz égig érő példányokra lett volna szükség, amilyenek csak a mesében vannak.
• A főtéri növényzet. Tehát ne legyenek virágok a Főtéren, hogy sok ember gyűlhessen ott össze, se magas fák a templom közelében, hogy az teljes egészében látható legyen. Ezek az érvek a főtéri növényzet ellen nem állják meg a helyüket. A külső sivárság nem hat üdítően az emberek lelkére, hangulatára. Meglehet, éppen a tér ridegségét próbálták ellensúlyozni valakik, amikor idén nyáron körberakták petúniaoszlopokkal (a nyár vége felé eltűntek, talán mert elnyíltak a virágok). De sajnos, csak az ízléstelenség felé tettek még egy lépést ezzel. A virágok szépek voltak ugyan, de azok a hengerformák nem álltak összhangban semmivel, ami a téren található (és továbbra sem fognak, amennyiben jövő nyáron újra kiteszik őket). A fáknak pedig – amint azt már az óvodásoknak megtanítják – nem az a dolguk, hogy érvényesülni hagyják az épületeket, hanem az, hogy frissen tartsák számunkra a levegőt, árnyékot nyújtsanak a kánikulában és pihenőhelyet a madaraknak, szemünknek-lelkünknek. Amíg a fenyők ott álltak a templom mellett, a fűvel és a rózsákkal együtt tiszteletet parancsoltak. Tudjuk, nemrég szerelték le a felújítási munkálatok kerítését, közben tél lett, érthető, hogy most nem lehet újjáéleszteni a templomkert növényzetét. Most üres nagy tér van, térdig sem érő kerítés. Félő, hogy bemásznak, szemetelnek.
• Szépitsük meg a várost. A Kolozsvári Városszépítő Egylet így vall önmagáról a honlapján: „(...) annak érdekében, hogy Kolozsvár méltó lehessen a kincses város névhez, szükség lenne olyan projektekre, amelyek a városszépítés, az élhetőbb környezet, az esztétikus városkép területén hoznának valami újat.” Szép és jó kezdeményezés a Virágos Kolozsvár, de biztosan nagyon sokan anélkül is szeretik és gondozzák szobanövényeiket, kiskertjüket, hogy versenyezni szándékoznának a legszebb erkély vagy ablak címért. Azonban a Főtérre nem mehet oda bárki, amikor úgy tetszik neki, hogy elültessen néhány rózsatövet, liliomhagymát, jázminbokrot. De hátha Mátyás király szeretne benevezni a pályázatra? Kérdezzük meg tőle, amikor arra járunk. Sejthetjük a válaszát. A virágos Kolozsvár a virágos Főtérrel kezdődhetne.
A Kolozsvári Városszépítő Egylet felkérhetne kertépítő szakembert, kertészt, hogy tervezze meg a Főtér újra felvirágoztatását. A különböző virágok, virágos cserjék, fűfélék színük, formájuk, fajtájuk szerint összehangolt együttesét esetleg mozgatható ládákban, tartókban lehetne elhelyezni, hogy szükség esetén bármikor kicsit (!) át lehessen rendezni a teret, helyet hagyva egy kisebb, egyszerű (ideiglenes!) emelvénynek, amelyről lehessen elmondani az ünnepi beszédet, de akár kisebb zenei együttes, kórus is elférjen rajta. A kockakövekből pedig kevesebb is elég lenne, a helyükön újra füves terecskék, virágágyások jelenhetnének meg. Ja, hogy akkor tilos volna fűre lépni? Hát, ha nem is tiltanák, de nem lenne ajánlott, a virágok épsége érdekében. Ezt annyira nehéz lenne megérteniük és nehezükre esne megtmenniük Kolozsvár lakóinak? Petőfi örök érvényű soraiban ott a válasz: „Szeresd a virágot / És ne féltsd szívedet, / Mert, ki ezt szereti, / Rosz ember nem lehet.”
• A tömegjelenség. Akkor azok rossz emberek, akik a kockaköves Főteret szeretik, mert jó nagy színpadot lehet felállítani rajta, amelyről jó hangos zene szólhat, amit sok-sok ember hallgathat? Nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a dolgokat. Az utóbbi harminc év gazdasági, társadalmi, politikai átalakulásaiból ered (többek között az is), hogy korunkban a több ezer embert megmozgató hangos események váltak divatossá, uralkodóvá. Számos európai, sőt hazai városban is úgy alakították át vagy újították fel a központot, hogy teret biztosíthassanak az ilyen rendezvényeknek. Sajnos, Kolozsvárt sem kerülte el ez a modern(nek hitt) áramlat: a szép, megnyugtató környezet helyett – amely egyaránt szolgálná a helybéliek és a turisták pihenését, feltöltődését – nagy tömegek részvételét lehetővé tevő, harsány szórakozást biztosító helyszínként tekintenek előljáróink, tekintünk mi magunk is városunk emblematikus középpontjára. A város, miként a természet, kiszolgál bennünket, miközben teljesen ki van szolgáltatva nekünk. Ha éppen háromszoros hangerejű könnyűzenei koncertet akarunk tartani a Főtéren, megtehetjük, a város nem veti ki magából az eseményt. Csak az ember lelke nem fogadja be az élményt, amelynek a hangulata sehogy sem illik össze a hely kisugárzásával. A Főtérnek szép, gondozott zöldövezettel, dísznövényzettel és kényelmes (!) pihenőhelyekkel lett volna jó megmaradnia. Üveglapok, szökőkút, platánok, de legfőképpen mindenféle fajta csinnadratta nélkül. Kár, hogy a kihangosított Főtér hívei kinézik, lesajnálják, nem tartják elég (magyar) hazafinak azokat, akik ezt vallják.
Szép számmal akadnak azért olyan városok is – például Nyíregyháza –, ahol a központi térnek, a sétálóövezetnek meghagyták a pihenőhely jellegét, pihentető funkcióját: a gyönyörű épületekkel körülvett téren gazdag, változatos növényzet, mindenhol fák – és nem is éppen csemeték! –, különböző ládákba ültetett kisebb-nagyobb cserjék, virágok vannak ízlésesen elhelyezve, közöttük ide-oda kanyaroghat a sétáló, akár a labirintusban, és amikor elfárad, leülhet a fák törzsét körülölelő padok egyikére. Korszerű, rendezett városi környezet, mégis összhangot árasztó, nyugalom érzését sugárzó. Csak azt nem tudom, vajon hol tartják a fesztiválokat.
De hogyha a Főtér megmaradt volna a rendszerváltás előtti állapotában, akkor a magyar napok fő rendezvényeit sem lenne hol tartanunk – érvelhetnének nagyon sokan. Semmilyen tömegrendezvénynek – legyen az koncert, filmfesztivál, könyvvásár – nem lenne a Főtéren a helye. Nem ott lenne a helye. Akkor sem, ha a középkorban a templomot vásárosok bódéi vették körül. A fesztiváloknak réges-rég más helyszínt kellett volna biztosítani/teremteni a város szélén: tökéletesen felszerelt, modern, állandó szabadtéri színpadot, világítással, hangtechnikával, nézőtérrel, mellék- és kiszolgálóépületekkel. A vásároknak nem különben: állandó helyszín, megfelelő infrastruktúrával. Nem kerülhetett volna rá EU-s pénz? Vagy inkább senkinek – befektetőnek, vállalkozónak – nem állt érdekében ezzel foglalkozni. Húsz-harminc emeletes tornyokat sokkal könnyebb építtetni.
• Az Aréna. Hasonlóképpen az Arénát is a város szélén kellett volna megépíteni – akkor a lakosoknak nem kellene elszenvedniük a forgalomeltereléseket, útlezárásokat, forgalmi dugókat minden nagyobb sportesemény, illetve legfőképpen az Untold fesztivál alkalmával, annak minden velejárójával. A városon kívüli szabadtéri színpadhoz bármilyen fesztiválra, illetve az Arénához a mérkőzésekre „természetesen” saját gépkocsival vagy – és ezen lenne a nagyobb hangsúly – időszakos, menetrendes autóbuszjárattal juthatna oda a közönség, illetve a szurkolók, a rendezvények után pedig ugyanezekkel utazhatnának vissza a városba. A járatokat a közszállítási vállalat biztosíthatná megfelelő díjszabással. A régi stadiont felújíthatták/újjáépíthették volna kisebb sportversenyek számára oly módon, hogy méreteiben se uralja el környezetét. Vagy ha esetleg a kis stadion helyreállítása nem lett volna igazán kifizetődő, el lehetett volna képzelni a helyére korszerű, „áramvonalas”, a zöldövezetbe harmonikusan illeszkedő koncerttermet, kulturális központot.
• KMN. Az évenkénti egy hétig tartó jelképes hon(vissza)foglalásunk, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata alkalmából a Főtéren összesereglő kolozsvári magyar emberek látványa, hangulata (is) erősítheti magyarságtudatunkat, összetartozás-érzésünket, üzenhet a többségi lakosságnak, a városvezetésnek, hogy „még vagyunk, még itt vagyunk”, de sajnos nem tudja ellensúlyozni azt, hogy az év többi részében mintha kivonultunk volna városunk életéből, annak alakításából, mintha visszahúzódtunk volna a város távolabbi zugaiba, saját szakmai- és magánéletünkbe, szűkebb családi, baráti, munkahelyi környezetünkbe. Kevesen vagyunk, fogyunk, a városi tanácsban már alig vannak képviselőnik, akik ha mégoly lelkesen védik is érdekeinket, a döntéseket képtelenek befolyásolni. Nem ez a megoldás, ezen az úton nem lehet messzire jutni. Ha élhetőbb várost szeretnénk a magunk, s még inkább gyerekeink, unokáink számára, akkor össze kell(ene) fognunk és nemzetiségtől függetlenül a józan ész sugallta emberi léptékű, emberi körülményeket teremtő megoldásokat kell(ene) keresnünk, azokat civil összefogással, tömeges megnyilvánulással támogatnunk, ezzel adva nyomatékot kéréseinknek, addig nem engedve, amíg a városvezetés jobb belátásra nem tér. Legyen szó keskeny vagy nem létező járdáról, a szemétszállításról, hangszennyezésről, fakivágásokról, parkokban végzett indokolatlan beavatkozásokról, törvénytelen építkezésekről, hogy a Szamos-partról már ne is beszéljünk.
A magyar napok alatti lelki-szellemi feltöltődésre szükség van, ez tagadhatatlan, de az év többi napján ugyanúgy állunk a forgalmi dugóban, bosszankodunk a zsúfoltság, a zaj, a szemét, a hatalmas, ronda új épületek stb. miatt, mint a város más nemzetiségű lakói.
Nem érezhetem jól magam magyarként Kolozsváron – szülővárosomban vagy befogadó városomban –, ha emberként nem érzem jól magamat benne.
Szükségesek a magyar napi programok, de valmi más is kellene. Egyszer legalább kísérletképpen lehetne valami másféle magyar napokat tartani, esetleg más időpontban, mint az „igazit”, olyanokat, amelyeken többnyire a város gondjaival foglalkoznánk, azokat igyekeznénk jobban megismerni és közös erővel megoldásokat keresni, találni, amelyek birtokában komoly, felelős javaslatokat tehetnénk a civil csoportoknak, sőt akár a városvezetésnek. A civilek sincsenek túl sokan, a közvitákon – amelyeket valamely, a várost érintő beruházás kapcsán tartanak – kevesen vehetnek részt, nem is sokan mennek el, vagy ha igen, akkor szűkebb közösségük érdekében a problémák bizonyos vetületét érintik, másokat nem, és mi az a kevés, amit a kevésből érvényesíteni tudnak, ha nem támogatják őket elegen. Minél nagyobb létszámban kellene fellépnünk, hogy környezetünket a magunk ízlése és szükségletei szerint alakíthassuk, és ne erőltethesse ránk a városvezetés sivár, embertelen megoldásait. Tennünk kell ezt mindaddig, amíg Kolozsvárnak egyszer a múltjához, történelméhez, szellemi értékeihez méltó polgármestere nem lesz, aki a várost védi és nem tőle kell megvédeni azt, akit őszintén tudunk majd tisztelni, becsülni, és ő is minket, a város minden lakóját, kövét és fűszálát. És tennünk kell azután is, hiszen a közösség alkotó ereje tehetné élhetővé városunkat.
A múltunk a miénk-e? Ha letagadják, meghamisítják, az a változata nem. A jelenünk a miénk-e? Ha nincs beleszólásunk városunk arculatának alakításába, akkor nem. A jövő a miénk-e? Múlt és jelen nélkül a jövő bizonytalanul lebeg a levegőben, nincs mire ráépíteni.
Azok a piszkos anyagiak
A Regionális Operatív Program (POR) keretében futó projekt szerint a városháza 25,5 millió eurót (123,7 millió lejt) fordíthat a Szamos-part felső, Ferenc József/Horea útig terjedő szakaszának a felújítására – idézi a Ziarul Financiart 2020. május 25-én a Krónika. Ám „a most finanszírozást nyert projekt csak a Szamos-part felújításának első szakaszát foglalja magába.” Ahaaa...
Olvasom az alpolgármester asszony 2020. június 5-i Facebook-bejegyzését: „Az ötletbörze spanyolországi nyerteseinek tervei alapján készült projektet túlnyomórészt uniós alapokból finanszírozza az önkormányzat: az összköltség 123,6 millió lej, ebből 89 millió lej a vissza nem térítendő uniós támogatás”. Számoljunk kicsit: 123,6 – 89 = 34,6. Ez utóbbi összeg, az önkormányzat saját hozzájárulása – a vissza nem térítendőnek körülbelül az egyharmada. Közérthetőbben: a város teremti elő a költségek egynegyedét, a többit pedig, a háromnegyedét az EU adja. Tehát EU bácsi mélyen belenyúlt a zsebébe.
Vajon, ha csak az önkormányzat fedezné a költségeket, saját forrásaiból, és nem pazarolhatnának EU-s pénzeket (is), akkor mennyit áldozott volna a Szamos-part felújítására a város vezetése? Akkor is ilyen nagy átalakításokba fogtak volna? Nem lehet, hogy valódi városgazda szerényebb összegből jobban gazdálkodva, valóban fontos és szükséges munkálatokat végeztetett volna el városszerte, a Szamos-partot is beleértve – és nem most, hanem már hosszú évekkel ezelőtt? Netalán a város körül, azt a bizonyos gyűrűt. Nagyon sok olyan pontja, része van a városnak – nem a metropolisznak! – ahol sürgősebb, fontosabb tennivalók várták volna a szorgos kezeket-gépeket, EU-s summákat – és itt nem a metróra gondolok. A metró építése... A kegyelemdöfés lesz Kolozsvárnak. Csak sajnos, hosszú agóniával.
Abszurd humor és/vagy utcai művészet
Sajnos, nem tudok karikatúrát rajzolni, pedig volna két ötletem: a gránitlapokkal kirakott térre, a sétányokra és a legutóbb (november közepén) az új híd bal oldalánál lebetonozott területre helyenként jó nagy QR-kódok lennének festve, amelyeket okostelefonunkon beolvasva fényképeket nézegethetnénk a régi, természetes, füves-fás, vad Szamos-partról. Vagy a frissen lekövezett-betonozott placcokra és utakra zöld graffiti-szprével több helyen hatalmas foltokat festenének, és odaírnák mellé több nyelven: „iarbă, fű, grass, ezen a helyen fű nőtt 2021 októberéig, béke poraira, RIP”.
Tegyünk néhány építő jellegű javaslatot is arra a remélhetőleg nem túl távoli jövőre, amikor Kolozsvár vezetésének és lakosainak a környezetvédelemhez való hozzáállása nemcsak jól hangzó jelszavakban nyilvánul majd meg, hanem leginkább felelős cselekedetekben. Nos... 1) Ez ugyan először romboló és nagyon zajos lenne, de a rosszért nem lenne kár: jó lenne feltörni a felesleges betont, felszedni a kőlapokat, és kavicsot, homokot szórni, földet teríteni a helyére – az eredeti helyére! –, fűvel bevetni, várni, hogy nőjön a fű, és az egész betonhistóriát mint rossz álmot elfeledni. 2) Ha már a focipályára nem tettek, akkor teríthetnének műfüvet a betonra, legalább a nagyobb terekre, lehetőleg fűzöld zöld színűt, nehogy kéket vagy pirosat! 3) Ha mégsem nőne ki a műfű a betonon, akkor festhetnének rá közlekedési pályát óvodás, kisiskolás gyermekeknek, ahol biciklivel, rollerrel körbe-körbe kanyarogva játékosan, szinte észrevétlenül elsajátíthatnának számos szabályt. 4) Ha sem műfű, sem gyakorlópálya, akkor nemzetközi projekt keretében felkérhetnének utcaművészeket, képzőművészetis diákokat, hogy fessenek be minden betonsétányt és teret kizárólag növényi motívumokkal, leginkább a zöld árnyalataival. Vagy... 5) Képzőművészek irányításával zajló egész napos rendezvény keretében ecsetet, nem lemosható festéket, graffitiszprét biztosíthatnának bárkinek, aki arra jár és szeretne kicsit festegetni, hogy kisebb-nagyobb területet takarhasson be a betonból, szintén kizárólag növényeket megjelenítő rajzokkal, festményekkel, a természet színeiben. Annyi beton-, illetve kőfelület jött létre a Rethinking Someş munkálatai révén, hogy a 2)–5) ötletet mind meg lehetne valósítani, bőven jutna hely mindenkinek.
Ezek által visszazöldülhetne valamelyest a Szamos-part. Nyilvánvaló, hogy az első ötletet kivéve egyik sem pótolná az elpusztított természetet, azonban kifejezné az emberek tiltakozását az embertelenséggel szemben, és arra való képességüket, hogy a nagy rosszból is kihozzanak egy cseppecske jót.
Epilógus
„Tudatában vagyunk annak, hogy milyen hatása van egy ilyen projektnek a városra. Ezáltal kiszabadítjuk a Szamost az elszigeteltségből, megnyílik a város különböző részei számára, találkozási pont lesz a víz, a természet és az emberek számára. (...) A várost kettészelő akadályból a Szamos találkozási ponttá válhat” – nyilatkozta a spanyol építész a maszol.ro portálon 2018. május 30-án megjelent cikk szerint.Ha akarom, ha nem, naponta látom a szobám ablakából a Szamos-part egyik szakaszának átalakítását. Ha kimegyek a lakásból, találkozhatok is a Szamossal. Nem lehet nézni, és nem lehet nem nézni, mit művelnek a partjain már több mint egy éve. Az egész nagy felújítás rengeteg negatív energiát áraszt: a sok visszásság, ellentmondás a hivatalos szónoklatok, újságíróknak tett nyilatkozatok és a valóság között, az értelmetlen tájrombolás, a lakosok hiábavaló tiltakozása, a természetvédők semmibevevése, a sok feltúrt terület, a halomba dobált építkezési kellékek látványa, a hatalmas, súlyos gépek ott, ahol azelőtt szép zöld gyep volt, a munkálatok lassúsága, elhúzódása, hogy a fakivágásokról ne is beszéljünk. Ráadásul még egy, fél focipálya nagyságú, teljesen indokolatlan, abszurd betonozás. Már nem csak értem, mit élhettek át a hóstátiak vagy a szüleim a házuk lebontásakor.
• A folyó hívó szava. Hétvégeken a Szamos és a partja mégis visszacsalogatja a környéken lakókat. Az emberek kíváncsiak (erre kellene a nyílt nap!) és türelmetlenek. Ezt a szakaszt 1) kezdettől fogva békén kellett volna hagyniuk vagy 2) sokkal kíméletesebb átalakításokat végezniük rajta, vagy 3) először rendezték volna el ezt, hogy minél hamarabb vissza tudják adni (spanyol duma...) az embereknek! Ehelyett határidő túllépve, minden szakaszon felfordulás, nagyon lassan haladnak... Jóval kevesebb ember jár most erre, mint a munkálatok megkezdése előtt, de ugyanúgy mászkálnak: egyesével, párban, többen, kutyákkal, biciklivel, végigmennek, ahol lehet, át a hídon, vissza a hídon. Az ablakból úgy látszik, örömmel járkálnak az építőanyagok, földkupacok, munkagépek között, a félkész hídon, ülnek a betonkeménységű... betonon, de lehet, az ő szívükben is szomorúság, keserűség, fájdalom van – nagyon sok felháborodott véleményt lehet olvasni a közösségi oldalakon – a Szamos-part SOHA nem lesz már a régi. Egyesek úgy vélik: szép lesz, amikor kész lesz. Nem. Kész igen (ki tudja, mikor), új igen, szép is, ha valakinek tetszik a steril látványtervkinézet. Az biztos: természetes már nem lesz. Sebaj, úgysincs városi strandunk, korcsolyapályánk, korszerű hangversenytermünk, fesztiválokhoz szabadtéri színpadunk, körgyűrűnk sem. De van Arénánk, Untoldunk (az enyém ugyan nem!), huszonöt emeletes toronylakóházunk elérhetetlen árú lakásokkal, vannak „szárnyaink”, és lesz akvaparkunk meg metrónk. Mi az a kis szemetes, szennyes folyóvíz meg a partja ehhez a rengeteg modern cucchoz képest?
Legrosszabb a tehetetlenség. Lehet megjegyzéseket írni a Facebook-csoportokban, aláírásokat gyűjteni, közvitán felszólalni, újságban megírni, a városvezetés a saját csoportos és/vagy tagjainak egyéni érdekei mentén kénye-kedvére alakítja/rontja/rongálja tovább nemcsak a Szamos-partot, hanem egész kincsünket, Kolozsvárt. Ha még sokáig hagyjuk tevékenykedni ezt a városvezetést, Kolozsvár teljesen elveszíti kolozsvári jellegét (el-kolozsváriatlanodik), tucatlátványterv-várossá válik.
• A kritikus tömeg. Ámbár... Ha az önkormányzat a kivitelezőkkel karöltve módosíthatott az eredeti terveken, miért ne módosíthatná azokat a lakosság nyomására? Csak elegen kellene lennünk hozzá, arra a bizonyos kritikus tömegre lenne szükség, hogy drága városunkból, utcáiból, tereiből, a Szamos-partból megmenthessük, ami még menthető. Azonban a spontán megmozdulás sajnos, mindeddig elmaradt. Kidühöngik magukat az emberek a virtuális világban, ömlenek a hozzászólások a csoportokban, és annyiban maradnak a dolgok. A városatyák azonban nem virtuálisan rombolják körülöttünk a várost és a természetet, és amit tönkretesznek, nem lehet egy kattintással meg nem történtté tenni!
Sok vizet láttam már lefolyni a Szamoson: tisztát, áttetsző zöldeset, esőzés utáni tejeskávé színűt, zavarosat, benne az úszó szemetet, láttam sebesen hömpölyögni, máskor a kövek között csordogálni, emlékszem arra az algás, iszapos halszagra, amikor „elzárták” a Szamost... De még nagyon sok víznek kell lefolynia rajta, amíg drága városunk lakói és vezetői a várossal és folyójával a hozzájuk méltó módon fognak bánni. Ha ugyan valaha.
Szép város (volt) Kolozsvár. Sajnos, a zárójelek egyre halványulnak.
A szerző felvételeiből készült fotóriport 5. részét itt tekinthetik meg.
