„Nagyon egyedi” szobrokat avattak az irisztelepiek
Kós Károly és Bartha Miklós fogadják a templomba érkezőket
Kós Károly és Bartha Miklós fogadják a templomba érkezőket
Vissza

„Nagyon egyedi” szobrokat avattak az irisztelepiek

Két mellszoborral gazdagodott az irisztelepi református templom kertje: Bartha Miklós és Kós Károly emlékműveit október 20-án leplezték le a gyülekezet tagjai, illetve számos világi és egyházi elöljáró jelenlétében. Az ünnepi hangulat már a villamosmegállóból tapintható: Blaskó János szobrászművész alkotásai, a fehér lepellel letakart mellszobrok csalogatóak, a templomajtóban álló férfiak pedig még a késő újságírókat is szeretettel fogadják.

(Borítókép: „Kós Károly életének bő kilenc évtizede itt zajlott közöttünk” Fotók: ROHONYI D. IVÁN)

A templomban ünneplőbe öltözött kisebb csoport ül: a férfiak a bejárat jobb oldalán, öltönyösen, nyakkendővel, a nők, picit kevesebben, a bal oldalon foglalnak helyet, természetesen ők is elővették ruhásszekrényeikből a szebb felöltőiket. Péntek délután van, még szinte véget sem ért a dolgozók szokásos munkaideje, hát a kettős szoboravató különlegessége ellenére is akadnak üres padok a templomban. Síri csendben ülnek a gyülekezet tagjai, várnak türelmesen, csak mi sajtósok lábatlankodunk, recsegnek a jegyzetfüzetek, sétafikál az operatőr, kattog a fényképezőgép. Szerencsére a munkánk zaját elnyomja az orgona hangja.

Az ünnepi istentiszteletet Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartja, prédikációjában arra figyelmezteti a gyülekezet tagjait, hogy vasárnaponként, ahogy a templomba mennek, mindig el kell haladniuk a két mellszobor között, amelyek majd emlékeztetik őket arra, hogy „az az ember, aki a múltban gyökerezik, de a mában él, az tud jövőt, holnapot építeni”.

– A múlt eseményei meghatározzák az életünket, ezért nagyon fontos az, hogy mi hogyan viszonyulunk a múltunkhoz: büszkék vagyunk arra, vagy úgy gondoljuk, hogy a múltunk szégyellnivaló? – hangsúlyozta az esperes. Ezt követően kiemelte, az ilyen emlékművekre szükség van, „azért mert nekünk is időnként jó, ha visszaemlékezünk elődeinkre-nagyjainkra, azokra, akik itt ebben a térségben, városban meghatározóak voltak, akiknek köszönhetően ma itt vagyunk”.

Amikor annyian mentek, ő maradt, és épített házat–hazát

Bartha Miklós jogászt, publicistát, parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyik előfutárát Széman Péter EMKE-elnök méltatta. Az elnök elmondta, Bartha Miklósról kevesen hallottak, akik mégis, azok Bartha Miklóst politikusként ismerik, újságírói, közösségszervezői tevékenységét kevésbé. Pedig ezek a tevékenységek voltak azok, amelyek megalapozták az EMKÉ-t.

– Az 1870-es évek végén, 1880-as évek elején egyre-másra alakultak a magyar közművelődési egyesületek. Az erdélyi magyarok szórványhelyzete kétségtelenül indokolta egy nemzetépítő és -megtartó egyesület létrehozását. Bartha Miklós tevékenysége minden bizonnyal előrevetítette az EMKE megalakulását. Ezt elismerendő a szervezet 1885-ben, már alakulásakor alelnökévé választotta őt – mondta el a méltató, hogyan járult hozzá Bartha Miklós a 137 éves egyesület létrejöttéhez.

„Kós Károly életének bő kilenc évtizede itt zajlott közöttünk”, kezdte a méltatást Vincze László irisztelepi gondnok elmondva, nehéz valakiről úgy beszélni, hogy az „sokunknak kortársa volt, akit a jelenlevők közül többen személyesen ismerhettek”. Az se utolsó szempont, hogy az az Isten háza, amelyben ő az építészről beszél, Kós Károly munkája.

A méltató elmondta, Kós Károly egyfajta polihisztorként, reneszánsz inasként is jellemezhető a mai ember számára, hisz író, grafikus, könyvkészítő, politikus, példamutató földműves és építész is volt egy személyben. Olyan ember, aki látta a követendő utat és cselekedett, amikor Erdélyt lecsatolták. „Amikor annyian mentek, ő maradt, és épített házat–hazát: templomot, magánépületet, múzeumot, könyvet, közösséget, igényt, transzilván gondolatot.” Vincze László szerint a Kós Károlyi transzilván elvek ma, amikor a többségi nemzet is kezd transzilvanizmusban gondolkodni, újra elő fognak kerülni, mivel „azok erős fundamentumai lehetnek egy közéleti diskurzusnak, hisz ő (Kós Károly) tudta, egy erős közéleti építmény erős alappal kezdődik.”

A gyülekezet tagjai gyermeki kíváncsisággal hallgatták a méltatásokat és az esperes intő szavait, egyesek még belebólogattak a hallottakba, „milyen igaza van”, helyeslésüket egyesek a padszomszédjukkal is megosztották.

Lesznek-e új Bartha Miklósok és Kós Károlyok?

Az ünnepséget levezető Farkas László irisztelepi református lelkipásztor a méltatásokat követően röviden elmesélte, hogyan is került a két mellszobor a templom elé.

– Valamikor 2014-ben, a kolozsvári gyülekezetek közös gyűlésén röppent fel a hír, hogy a magyar Országgyűlés elnöke részéről egy mellszobrot szeretnének ajándékozni Kolozsvár magyarságának. Bartha Miklósról volt szó. A kérdés az volt: hol találunk ennek helyet? Akkor kérték fel az irisztelepi református egyházközséget, hisz szép a hely, a templom előtt sok terület van, hogy adjunk helyet ennek – osztotta meg Farkas László lelkipásztor Bartha Miklós szobrának történetét. Ám kifejtette: úgy érezte, egyházközösségük nem kapcsolódik közvetlenül az EMKE-alapítóhoz, hisz ő más egyházkerülethez tartozott, de van „saját” fontos személyiségük is, Kós Károly. Így született az ötlet, hogy egy szoborból kettő legyen, amelyet végül sikerült véghezvinniük.

– Két hazafi előtt hajtunk ma fejet, akik sokszínű gazdag életművet hagytak maguk után, amelyek kibogozására, teljes megértésére kutatói életpályák is kevésnek bizonyultak. – kezdte szoboravató beszédét Grezsa István kormánybiztos. – Teljesítményük egyszerre tükrözi a zseni nagy alakításának mítoszát, de ott van benne a történelmi kor lenyomata is, hisz identitásukat meghatározták társadalmi viszonyaik, nemzeti hagyományaink. A kormánybiztos beszédében kiemelte, fontos az, hogy a Bartha, Kós és más fontos történelmi személyek által írt történetet, építő, közösségformáló munkát folytatni tudjuk, ám az már kérdéses, hogy a „mai társadalmunk ki tud-e nevelni soraiból Bartha Miklósokat vagy Kós Károlyokat?”

Nem akarózik hazamenni

Bár egyesek továbbra is bólogatnak, helyeselnek, erre az utolsó beszédre már nem figyelt mindenki, igaz, a közelben elhaladó forgalmas út autózúgásától a hangosítás ellenére sem lehetett mindent rendesen hallani. Az udvar sarkában két néni hevesen beszélget, nevetgélnek, gesztikulálnák, de elbújtak, nem zavarnak senkit. Egy kislány virágcsokrokkal a kezében édesapja ölébe kérezkedik fel, majd bújik bele szégyenlősen az ölelésbe. A csokrokat azért magasan tartva kimenti a szorításból. A gyermeki kíváncsiság helyett inkább gyermeki türelmetlenség a jellemző, az izgatottság és büszkeség. Kukucskálnak egymás feje mellett a gyülekezet tagjai, lesik a még letakart szobrokat, mikor leplezik már le őket...?!

Egy férfi másokkal is megosztaná az emlékét, hatalmas táblagéppel videózza az eseményt, különböző szemszögekből veszi ő is a történéseket, sétál az emberek között, emeli a gépet, hogy minél jobb minőségben megőrizze az eseményt. Megörökíti a kormánybiztos beszédét, az emberek arcait.

Aztán végre elérkezik a nagy pillanat, lehullnak a leplek, akárha valami titkos ajándékról, ami mától már mindig hozzájuk fog tartozni, egy kicsit mindenkihez, aki ide majd betér.

Ahogy felszabadul a frissen felavatott szobrok előtt a hely, sorba mennek a gyülekezet tagjai megnézni azokat, megismerik a két alakot, akik majd figyelmeztetik, emlékeztetik őket minden alkalommal, amikor istentiszteletre jönnek, hogy ne feledjék múltjukat, építsék örökségüket. A férfi továbbra is magasba tartott táblagéppel fényképezi a szobrokat, és az eléjük járuló embereket, a kislány pedig kimászik az apai ölelésből, a mászkálástól, játszástól már megviselt csokrait leteszi a két szobor elé. Még lehajolva hatalmas mosollyal fordul vissza apjához, elismerést, visszaigazolást várva. Az apa mellett idős nénik mosolyát is kapja megnyugtatásként: jól csinálta, futhat vissza játszani. A leplek lehullása után egy férfi siet vissza barátjához, miután megcsodálta Blaskó János szobrászművész alkotásait: „Nagyon egyediek” – közli vele rövid-tömör véleményét.

A szobrok hivatalos átadását követően senki sem siet haza: majszolják a finom reszelt-tojásos szendvicseket, házi gombás-sonkás csavart tésztát, süteményt és kalácsot. Harsányan beszélgetnek, sztorizgatnak, csak az ételt kínáló, tálcával rohangáló nénik harsogják túl őket: „Nem kell szégyenlősnek lenni, tessék venni bátran.” Örömmel tölti el őket a találkozás, de a megtiszteltetés is, hogy ennek a két személynek a szobra az ő kis templomuk előtt kapott helyet. Talán nem is volt szükség az esperes figyelmeztetésére, intésére: büszkén fognak ők minden alkalommal elsétálni a szobrok között.

A Református Híradó október 31-i, legfrissebb számát itt olvashatja.


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Alkotmánybíróság: a korrupcióellenes ...
A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, ...
Megbukott az ellenzék bizalmatlansági ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ