„Minél több házból esténként világosság áradjon…”
Papp Hunor református lelkész sztánai szolgálatáról mesél
Papp Hunor református lelkész sztánai szolgálatáról mesél
Vissza

„Minél több házból esténként világosság áradjon…”

Nem hiába esett Kós Károly választása Sztánára, amikor a város zajától menekülve megálmodta a Varjúvárat. A dombokkal körülvett kis kalotaszegi település valóban nem mindennapi hely: valami különleges, megmagyarázhatatlan vonzerőt sugároz ki magából, ami azonnal elbűvöli az idelátogatót. Valószínű ezt érezhette Móricz Zsigmond is, amikor az építész-író-politikus meghívására több mint száz évvel ezelőtt részt vett azon a híres sztánai farsangi mulatságon, amely aztán a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című közkedvelt kisregényének megírására ihlette. De nemcsak Kóst és Móriczot bűvölte el ez a vidék, hanem Papp Hunor református lelkészt is, aki több mint tizenkilenc éve hátizsákosan érkezett a faluba, és azóta is lelkesen szolgál a gyülekezetben.

– Úgy tudom, a családdal együtt kitelepedtél Magyarországra, de te egy idő után mégis úgy döntöttél, hazajössz Erdélybe. Mindez nem hétköznapi cselekedet, hisz „szembe jöttél” a külföldön boldogulásukat keresőkkel… akárcsak annak idején, 1921-ben Elek apó… Mi vezérelt haza?

–  Csak én jöttem haza. Szüleim, testvéreim Magyarországon maradtak, és most is ott élnek. Nehéz volt elszakadni a szülőföldtől, Székelyföldtől. Négy év alatt – 1990–1994 között éltem Budapesten és Kápolnásnyéken – valami nagyon hiányzott, és azt kint semmi sem tudta pótolni. Tamási Áron Ábelje is rádöbbent, hogy neki „késedelem nélkül haza kell jönni”. Így jöttem én is haza Kolozsvárra 1994 őszén, a teológiára. Ha nem is Sepsiszentgyörgyre kerültem vissza, de otthonra leltem Kalotaszegen.

Pontosabban Sztánára kerültél, abba a kis kalotaszegi gyülekezetbe, amelyben Kós Károly is „otthonra” lelt…

Kispapi vizsgámat 1999 őszén tettem le, és szerettünk volna Kolozsváron vagy környékén maradni. A párom akkor már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem biológia tanszékén tanított. Tudtam, hogy a kis sztánai gyülekezet éppen lelkész nélkül volt. Bár nem oda kaptam a kinevezésemet, de mivel Brassóban nem tudtak fogadni, hál’ Istennek úgy alakult, hogy egy évre ide kerültem. Most októberben tizenkilenc esztendeje, hogy itt szolgálok.

Mindenki kivette részét a munkából

Milyennek láttad akkor új szolgálati helyedet, milyen benyomást keltett benned, amikor először „szembesültél” vele?

Valamikor 1999 májusában egyik jó barátommal kibicikliztünk Kolozsvárról Sztánára. A dimbes-dombos vidékbe már akkor beleszerettem. Nem is mertem álmodni, hogy néhány hónap múlva ott lehetek, mint a gyülekezet lelkipásztora. Sose felejtem el, hogy mit találtam itt. Szép emlékként maradt meg. Lehetne panaszkodni, hogy mivel kellett szembesülnöm, de se akkor, se ma nem ez járt a fejemben. Kezdetben vonattal jártunk ki állapotos feleségemmel, hátizsákkal a hátunkon. Mindig csodálatos érzés kerített hatalmába, miközben végiggyalogoltam Sztána völgyén. Célt láttam magam előtt, amit a gyülekezettel közösen szerettem volna elérni.

Ebből a célból, illetve célokból mit sikerült megvalósítani az eltelt tizenkilenc évben?

Sokkal többet, mint gondoltam. Már kezdetben szembesültem azzal, hogy ez egy kiöregedő falu. Sokan azzal „biztattak”, hogy „ez jó dobbantó deszka”, vagy hogy „innen úgyse lehet nyugdíjba menni”. Aztán a gyülekezetben újraindult az ifjúsági bibliaóra. Folytattuk az útjavítást Sztána–Zsobok között a falu népével. A templom tetején kicseréltük a törött cserepeket. Tavasszal beiratkoztunk a Kalotaszeg Kupába. Kezdtek hazajönni hétvégére a fiatalok. Élni kezdett a falu. Egy év után kiderült, hogy maradhatok. A nagypapi vizsgám után, 2001 őszén a gyülekezet megválasztott állandó lelkipásztorának.

Valójában 2001 februárjától indult be igazán az élet, amikor újra megszerveztük a sztánai farsangot. Kós Károly híres farsangi bálja indított el, amiből mára hagyományt teremtettünk. Az ötletet Szabó Zsolt adta, a segítséget pedig Fekete Albert és csapata. Olyan jó volt látni, átélni, hogy megpezsdül az élet. A falu apraja-nagyja összefogott, és tette a dolgát. Nemcsak meghívott vendégeink, fellépőink voltak (humoristák, néptáncegyüttesek, bábosok stb.), hanem színjátszó csapatunk is. A gyerekekkel minden évben új és új darabokat tanultunk be. Ha kellett én is játszottam Döbrögi (Ludas Matyi) vagy a Bakter (Indul a bakterház, Meghalsz banya) szerepében. Több volt ez, mint háromnapos bál: a falu magára talált,  barátokra leltünk, akik később sokat segítettek közösségünkön. A százéves farsang feledhetetlen élmény mind a mai napig. Igazi ünnep volt számunkra. Többek között megtisztelt jelenlétével Lévai Anikó asszony is, aki még táncra is perdült a mulatságban. A rendezvény záróakkordja Móricz Zsigmondnak a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című színdarabja volt Hatházi András rendezésében. Mint tudjuk, a száz évvel ezelőtti első bálon írónk is ott volt, és ennek az élménynek a hatására írta meg művét. Jó ezekre visszagondolni, emlékezni. Jó érezni, hogy sok értékes személy fordult meg körünkben. Jövőre szervezzük a 18. farsangot. Hihetetlen, hogy ennyi idő telt el, de nem észrevétlenül és nem nyomtalanul. Ma már az egykori romos iskola, ahol annak idején a bált tartották, újjáépült. Somvirág Közösségi Házunk a gyülekezet ékessége lett. Nagytermében csodálatos kiállítás mutatja be falunk életét, Dennis Galloway Feltáruló múltkép címmel. Az épület felújítását több kanadai magyar közösség támogatta, a holland dalfseni és a magyarországi dunaszentgyörgyi gyülekezetek, és még sokan mások.

Az „új” iskolát, amit államosítottak, visszakaptuk és megújult. Hagyományok Házaként Kós Károly teremmel és Dr. Kós Károly emlékszobával büszkélkedhet. Mindkettőben állandó kiállítás emlékezik meg névadójukról. Sikerült születésének 130 éves évfordulójára Kós Ká­rolynak mellszobrot állítanunk a templomkertben (Gergely Zoltán szobrász alkotása). A farsangnak köszönhetően megismerkedtünk Hercz Vilmossal,  a Debreceni Népi Táncegyüttes vezetőjével, aki azóta évente megrendezi a Sztána hazavár néptánctábort kicsiknek és nagyoknak, kezdőknek és haladóknak. András Sándor barátom immár sok éve szervezi a kamarazenei mesterkurzust. Ebben, de sok másban is nagy segítségünkre van Mile Lajos főkonzul, mint ahogy elődei is. A több éve működő Nemzetközi Népismereti Filmszemlét Kós Bélának köszönhetjük. Ezeket a rendezvényeket támogatásokkal tudtuk létrehozni (pl. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Communitas Alapítvány). Köszönet jár mindenkinek határon innen és túlra, akik adakoztak, vagy dolgoztak érte,  hogy kis falunk álmát meg tudtuk valósítani. De az egészben a legszebb a gyülekezet hozzáállása, ami példaértékű. Ezek ugyan „külső eredmények”, ennél is fontosabb, hogy a lelkiélet is erősödjön. Templomunkat, parókiánkat folyamatosan újítottuk fel. Jelenleg templomunk teljes felújításra vár.

Milyen újabb terveitek vannak a jövőre nézve? A gyülekezetnek, a falunak mire lenne leginkább szüksége?

Tervek mindig vannak és lesznek. Legfontosabb, hogy templomunk és környékének teljes felújítása megtörténjen. Jövőre lesz Kós Károly születésének százéves évfordulója. Méltóan szeretnénk megünnepelni, például egy emlékdomborművet elhelyezni a Hagyományok Háza falára. A régi temető rendbe rakása, felmérése, a kövek konzerválása, tájház kialakítása, műfüves focipálya stb. Mire lenne igazán szükségünk? Aszfaltos útra, felújított kultúrházra. Nevetve jegyzem meg, mióta itt vagyok, folyamatosan ígérik, hogy meglesz. De komolyra fordítva a szót, sok szabadidőre lenne szükség, hogy a városon élő híveink pénteken nyugodtan, családosan hazaérkezzenek, és hétvégeken benépesítsék kis falunkat. Hogy minél több házból világosság áradjon esténként. Hogy legyenek munkatársak és jó barátok, akik segítenek és megértenek. Főleg gyülekezet, ha csak maroknyi is, de akinek lehessen Isten igéjét hirdetni, mert valójában ezért kaptam a küldetésemet. Erőt kérek ahhoz, hogy pásztorálni tudjam továbbra is a rám bízott fogyatkozó nyájat, mert nem könnyű megállni azok koporsója mellett, akik hívei, oszlopos tagjai voltak egyházuknak, és sokat segítettek, erősítettek szolgálati éveim alatt. Jó látni viszont azokat,  akiket megkereszteltem, konfirmáltattam, és időközben felnőttek. Sokat lehetne az örömökről mesélni… Míg itt leszek, remélem, mindig lesznek új és új tervek.

Ugyanakkor vallástanárként is dolgozol. Mit jelent számodra ez a fajta szolgálat?

Egy álom beteljesülését. Ezt a munkát ajándékba kaptam. Immár ötödik éve, hogy Kató Béla püspök úr kinevezett a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum iskolalelkészévé. Egészen más, mint a parókiális szolgálat. Főleg azért, mert a tanintézetnek idáig nem volt iskolalelkésze. A vallásoktatás tehát csak hab a tortán. A diákokkal – akár kicsik vagy nagyok – jó kihívás foglalkozni. Általuk tudok feltöltődni, és minél többet visszaadni számukra a mindennapokban. Öröm velük együtt lenni. De a diákok mellett ott vannak a tanárok, az iskola vezetősége és személyzete. Ott vagyok közöttük és külön öröm, ha segítségükre lehetek. Az életemben mindenért, ami történt, egyedül az Úrnak tudok hálát adni.

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület
Tizenhárom óra keresés után találtak rá ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ