„Identitáspolitikák”

„Identitáspolitikák”
A migránskérdést a hazai és a magyarországi sajtó – egyébként érthetően – az európai őshonosok nézőpontjából közelíti meg. Pedig egy romániai magyar számára evidencia, hogy a többségi és a kisebbségi nézőpont akár csillagászati távolságra is eshet egymástól. A többség jobbára képtelen a kisebbségi szempontokkal nem csak azonosulni, de azokat akárcsak megérteni is.

Így aztán, bár helyzetünk korántsem azonos a németországi törökökével, joggal keltette fel érdeklődésemet egy Süddeutsche Zeitungban megjelent interjú. A szerző a szokatlanul empatikus berlini Stephan Braun, az interjúalany pedig Farhad Dilmaghani, aki a nemrégi (sorrendben a második)Integrációs Csúcsértekezleten AngelaMerkeljobbján ült a prezídiumban. Dilmaghani a németországi Gross-Gerauban született 1971-ben.Politikatudományi tanulmányai végeztével a Szövetségi Pénzügyminisztérium referenseként helyezkedett el, 2005-től pedig Gerhard Schröder Kancellári Hivatalában dolgozott. E pillanatban a 2011-ben létrehozott „Deutschplus – eineInitiative”, azaz „Németnél több – egy (új) kezdeményezés” elnevezésű, a sokszínűségnek és az integrációnak elkötelezett szerveződés elnöki funkcióját tölti be.

Braun első kérdése azt firtatja:hogyanvélekedik DilmaghaniSeehofer belügyminiszternek a csúcsról való távolmaradásáról.(Seehofer ugyanis, aki AngelaMerkellel alapvető dolgokban nem ért egyet, magán a csúcsértekezleten sem jelent meg.)Dilmaghani szerint

eza távolmaradás is azt jelzi, hogy a menekültkérdés és a róla zajló vita sok mindent háttérbe szorít azok közül a kérdések közül, melyek abevándorlók számára valóban fontosak.

Azoknak a migránsoknak az aggodalmai ugyanis, akik évek, évtizedek óta Németországban élnek, az említett vita hevében fokozatosan lekerülnek a napirendről. Ez fájdalmas is és bosszantó is. S az újságírói kérdések nyomán Dilmaghaniaz aggodalmakat is sorra veszi.

Úgy véli, hogy a bevándorlóknak Németországban egyfajta alkati (strukturelle) rasszizmussal kell megküzdeniük. A kirekesztés, a hátrányos helyzet, a származás miatti lekicsinylésugyanis mindennapos. A rasszista attitűd a munkaerőpiacon, a politikai részvétel terén,az utcán, sőt még a lakásvásárlásban is érzékelhető. (A probléma számunkra is ismert, lásd a minálunk honoselméncséget: „Mit nem szeretnél  hallani egy cigánytól. A válasz: „Jó reggelt, szomszéd!” – B.B.). „Meghökkentő, hogy mind több ember ismét külföldinek érzi magát, sőt kivándorlásra gondol, ámbár ugyanolyan állampolgára Németországnak, mint bárki más.”

„Ezen a helyzeten – véli – csak az változtathatna, ha nyíltan vitázhatnánk. Ha össztársadalmi szinten tisztázhatnók, melyek azok a kérdések, melyek mindannyiunkatirritálnak. És nyilván az is, ha az együttélés meghirdetett alapelvei ténylegesen érvényesülnének. A korábbi integrációs csúcson szentesített elvek közül ugyanis jóformán semmi nem valósult meg. Az új kormány koalíciós programjában szerepel a »Németország integrációs képessége« című fejezet, az»Alkati rasszizmus Németországban«fejezetcím viszont hiányzik.”

Hogyan lehetne az ön által vázolt trendet megtörni?  – hangzik az újabb kérdés. S a válasz továbbra is kendőzetlen:

 „Mi egy rasszizmusra irányuló me-too kampányt tartanánk szükségesnek.

Mind több embernek, köztük proeminens személyiségeknek kellene megszólalniuk, hogy a többségi társadalom láthassa, melyek a mi problémáink.”

Arra kérdésre, hogy miért hiányzott eddig ez a vita, Dilmaghani azt válaszolja, hogy sokan szégyellik szóba hozni ezeket a témákat, sőt éppenséggel attól félnek, hogy áldozati szerepben való tetszelgéssel vádolják őket, vagy hogy őszinteségükért újabb hátrányokat kell elszenvedniük. Pedig az őszinte párbeszéd nélkül a német társadalom körben jár, megkerüli az igazi problémákat. A meghasonlás érzete növekszik, a feszültségek fokozódnak, a dezintegráció terjed. Veszedelmes folyamatok indulhatnak be. A politikai színtér jobbra tolódása nem csak azzal járt, hogy az Alternatíva Németországért bátrabban hallathatja hangját, hanem azzal is, hogy a jelenlegi kormányban egyetlen migrációs hátterű politikus sincs. A korábbiban még ott volt AydanÖzoguz. Ma senki. Pedig a modern demokrácia képviseleti demokrácia. Ha migrációs hátterű embereket egy (őshonos” – B.B.) németképviseli, olyan mintha a keletnémeteket egy nyugatnémet, a nőket egy férfiú képviselné.„De korántsem valamiféle kvótát szeretnénk. – állítja –A sajtóban kéne nagyobb mértékben jelen lennünk. Legalább a nézeteinkkel. Mindenkit felölelő (gemeinsam) véleménycsere nélkül, semmiféle állampolgári közösség (nichtsGemeinsames) nem jöhet létre. Özil és Gündogan esete is arra vall, hogy

egy új identitáspolitikai áramlat van kialakulóban, mely tudomást sem akar venni róla, hogy a társadalom egyötöde az övétől eltérő gyökerekkel rendelkezik.

Ez nem az összefogást erősíti, s hosszú távon  a kiközösítés veszélyével fenyeget. A sokféleség nem olyasvalami, amit a posztmodern nagyvárosi miliő eszelt ki, hanem a köztársaság tág térségeinek mindennapi realitása. Ha a társadalom tagjai ezt nem ismerik el, és az intézményeket nem igazítják hozzá a realitásokhoz, az alkati rasszizmus tovább élhet. A nemzeti válogatott hosszú időn át a bevándorlói társadalom iskolapéldája volt. Hogy ez az érzület kezdett szétmorzsolódni, tünet értékű…”

Az újságíró arra sajnos már nem kérdez rá, hogy Dilmaghanimilyen intézményi változtatásokra gondol. Ez ugyanis még az ő számára is kényes kérdésnek tűnhet. Az interjúalany szavaiból azonban félreérthetetlenül kihámozható, hogy valamiféle kulturális autonómiára gondolhat. Azaz nem csak az Alternatíva Németországért vagy HorstSeehofer gondolkodik egyfajta identitáspolitikában, hanem ő maga is.

A németországi törökök (s implicite a muszlim bevándorlók egésze) természetszerűen valamiféle kisebbségi státus elismertetésére törekszik. Azokat a bizonyos „eltérő gyökereket”, azaz a német állampolgári közösségen belüli különbözést a többséggel is szeretné elfogadtatni. Az „eltérő gyökerek” ugyanis félreérthetetlenül eltérő identitásokat (is) jelentenek. Magától értetődő lenne,hogy a többség az immár több generációs németországi törökök (és az állampolgárságot nyert más származású muszlim bevándorlók) identitását az állampolgári egyenlőség – nemes, de komolyan egyetlen nyugati állam közvéleménye által sem vett – eszmeisége jegyében a német állampolgári közösség egyik teljes jogú identitása gyanánt fogadná el. (Lásd az „ugyanolyan állampolgár, mint bárki más” kitételt, illetve a „része-e Németországnak az iszlám?” Seehofer és mások által is botrányosnak érzett kérdésfelvetését.)

A kisebbségi identitások többségével egyenrangú elismertetése azonban a mai Európában merő képtelenség. (Az iszlámot az újabb keletű felmérések szerint  a német állampolgárok túlnyomó többsége sem érzni Németország „részének”.) Pedig, ha az én nyelvem török, vallásom muszlim, nyilvánvalónak kéne lennie, hogy nyelvem és vallásom ugyanúgy államnyelv és „államvallás” (magyarán az állam „hivatalos” nyelveinek, illetve vallásainak egyike), mint a német. E tény figyelembevételének elutasítása azonban korántsem puszta rasszizmus. Sajnos több annál…

Efféléről „a kisebbségi kérdés megoldásának mintaországában”, Romániában sem eshet szó. Még akkor sem, ha mi úgynevezett őshonos kisebbségek vagyunk, skulturális tekintetbenis inkább rokonok lehetnénk, semmint idegenek.Hogyan járhatna ki ez a státus, olyan újkeletű (s ma már bevallottan is csupán a gazdaság – és semmi más – életben tartása miatt „létfontosságú”) jövevényeknek, mint a muszlim bevándorlók?

A kérdéskört az illegális bevándorlás körüli álviták valóban csak összekuszálhatják. Annál is inkább, mert az utóbbi évek illegális bevándorlói voltaképpen „legálisak”. Németország (és de facto az EU) első asszonya legalizálta őket, amikor a schengeni szabályokat elegáns gesztussal (lásd az „istenhozottkultúrára” való hivatkozást) felfüggesztette.

Nincs a modern politikaelméletnek egyetlen tézise, mely a magammal hozott identitásnak a többségi identitással való felcserélését, azaz az asszimilációt valamiféle történelmi szükségszerűség gyanántindokolhatná. Állampolgári minőségem az én nyelvemet is automatikusan „államnyelvvé” teszi. Ha nem ez történik, az állampolgári egyenlőség is  gyalázatos hazugsággá fajul.

Igaz, ez a szabály pusztán egyénekrenem vonatkoztatható. Ahhoz, hogy az állampolgári gyakorlatban használhassam a saját nyelvemet, mint az interperszonális kommunikáció eszközét,egy nyelvi-kulturális közösség tagjának kell lennem. Ehhez egy-két ember vagy akár egy-két tucat család sem elegendő. Mindig van egy mennyiségi határ, mely fölött egy egyénekből álló csoport spontán módon közösséggé integrálódik. És soha nem a többségnek kell eldöntenie, hogy valakik közösséget alkotnak vagy sem, hanem maguknak a közösségeknek.

Hogy hol ez a határ? Kényes kérdés, hiszen esetről-esetre változó. De feltehetnők azt a kérdést is: hol a határ a vakondtúrás és domb között?Ez is éppannyira eldönthetetlennek tűnik. A határoknak ezt az elmosódását a szaktudomány Szorítész-paradoxon gyanánt tartja nyilván. A paradoxon terminus arra utal, hogy a kérdés pusztán logikai (azaz formális) eszközökkel kezelhetetlen. Ahogyan az a kérdés is, hogy utolérheti-e Akhileusza teknősbékát?Pedig agyakorlatbanaz utóbbira isvan (matematikai spekulációk nélkül is) világos válasz, hiszen szemmel láthatóan utóléri. Mennyiségileg a közösség definíciója sem megadható, de intuitíve mindannyian megbízható bizonyossággal eldönthetjük, hogy mikor lesz a hangyabolyból halmocska, a halmocskából halom, a halomból dombocska, a dombocskából domb és így tovább.

Egy embercsoport is akkor válik azonos identitásúegyének kisebb-nagyobb halmazaiból közösséggé, amikor úgy érzi, képes arra, hogy egy többségi társadalom keretein belül – a többséggel való együttélés természetes körülményei közt – saját életet is élhessen.

Nos, talán itt válik érthetővé, hogy HorstSeehofer miért nem jelent meg az integrációs csúcson. Feltehetőleg azért, mert Dilmaghaniargumentációjában ő maga is érzékeli a paradoxont. Ha Dilmaghani elutasítja a német identitáspolitikát, a sajátját azonban kimondatlanul is, de legitimnek tételezi, voltaképpen nincs miről vitatkozni. Hogy ez így van, azt a korábbi Merkel-kormányzat – Dilmaghani által részben joggal, részben alaptalanul – fájlalt integrációs miniszternőjének, a szociáldemokrata AydanÖzoguznak ama hírhedt kijelentése is jelzi, mely szerint „Olyan, hogy német kultúra nincs, csak német nyelv van.” A két identitáspolitika ugyanis, vagy csak együtt érvényes vagy végképp érvénytelen. Utóbbi esetben a kultúra kifejezés nem csak értelmetlen (ahogyan Özoguz véli), de veszedelmes is. Amiről – bármily meghökkentő is – Göbbels nem kevésbé hírhedt mondása jut eszembe: „Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, rögtön kibiztosítom a revolveremet.”

Abban viszont Dilmaghaninak van igaza, hogy a paradoxon csak tisztességes vitában, a kölcsönösség intuitív elve alapján lenne feloldható. Ha a bevándorlók identitáspolitikája a többségi identitást fenyegeti (és főként demográfiai okokból előbb-utóbb valóban ez lehet a helyzet), a többségi identitáspolitika is legitim.

Hogy az identitáspolitikák ne torkolljanak kölcsönös fasizmusokba (utóbbi – gondoljunk csak az örményekre vagy a kurdokra – a törökök esetében sem kevésbé alkati, mint a németekében), az állampolgári közösség létét csakis egymás identitásainak kölcsönös elismerése alapozhatja meg. Ez azonban a mai Európában sajnos teljességgel lehetetlen. Amíg a győzedelmes román többség is saját identitását kezdi félteni, ha a magyarok is ragaszkodnak saját identitásukhoz, és a „védekezési mechanizmusokat”, azaz az asszimilációs technikákat és az autonómiához való jog tagadását az európai intézmények legitim eljárások gyanánt ismerik el, Európában is egyetlen lehetőség van: az identitáspolitikai káosz. Egyfajta nyelvek és kultúrák fölötti „egyetemesség” jegyében...

Csakhogy – bár én is az egyetemesség híve vagyok – nyilvánvalónak kelltartanom, hogy ez az egyetemesség csakis a partikuláris kultúrák, azaz a ma uralkodó politikatudományi irányzatok által demonizált identitások – kisebb-nagyobb súrlódásoktól soha sem mentes – együttélésére, azaz a kölcsönösség elvére alapozható.A partikuláris nyelvek és kultúrák fölötti egyetemes kultúra contradictioinadjecto. Egy ilyen egyetemes nyelv és kultúra nem az összes többi valamiféle szintézisén, hanem egyetlen partikuláris kultúra általi kiiktatásán alapulhatna.

A kulturális relativizmus (azaz a kulturális egymásmellettiség) elmélete azonban a mai politikai diskurzusból szinte teljesen hiányzik. Továbbra is – minden szinten – a hatalmi technikák dominálnak. A demográfiai trendek és a műszaki-militáris erőviszonyok közti szakadéknak (főként a környezeti válság perspektívájában) borítékolható következményekkel kell járnia.Ha a világ urai továbbra is ragaszkodnak a közösségromboló politikai ideológiákhoz, azaz a közösségek létét aláásó individualizmushoz, a korlátlan szabadság ideológiája csakis egymást kölcsönösen generáló diktatúrákba, azaz – a mindig pusztán nemes elvonatkoztatásként elgondolható – egyetemes ember pusztulásába torkolhat.

Úgy tűnik: azÉsz felvilágosultIstennője továbbra is azzal szórakozik, hogy maradék eszünket is összezavarja.