„Háromszor repült az korona az égre…?”
Mátyás király hatalomra kerülése
Mátyás király hatalomra kerülése
Vissza

„Háromszor repült az korona az égre…?”

Hunyadi Mátyás uralkodását (1458–1490) az utókor – joggal – a középkori magyar állam egyik virágkorának tekinti. Uralmának kezdetéről a köztudat, a krónikások által is formált emlékezet számos legendát őriz. 2018 Magyarországon Mátyás király emlékév is, hiszen az uralkodó 575 éve született, királysága pedig éppen 560 éve kezdődött. Ennek kapcsán érdemes végigtekinteni a hatalomra kerülésére vonatkozó közkeletű (és gyakran téves) hagyományokat, majd a források és néhány ismert történészi feldolgozás segítségével rekonstruálni Mátyás megválasztásának és trónra lépésének valódi körülményeit.

Mayer János

Azt minden, a történelem iránt érdeklődést mutató magyar ember tudni véli, hogy a törökverő Hunyadi János fiát a „nép akaratából” a Duna jegén koronázták királlyá, vagyis ezek a körülmények egyfajta „nemzeti közmegegyezést” sejtetnek a király személyéről. A nevezetes eseményhez magyar és délszláv mondai anyag is kapcsolódik. A délszláv történeti ének az alábbi szavakkal kezdődik: „Magyar urak jó Budába, egybegyűlnek nagy tanácsba, / Magyar urak, bánok: / Hányja-veti tanácsuk, hogy ki légyen a királyuk. / Misics István uraságra esik ekkor választásuk, Úri választásuk.  / A dolognak hírét hallja, mindent megtud János vajda, / Nyomban készül gyors útjára, pattan nyergelt paripára / Híres János vajda. /Vágtat, méne jó urával, egyenesen Buda várnak. Elkísérte útjában édes fia, kis Mátyása, / Fia, kis Mátyása.” Majd a történet úgy folytatódik, hogy Hunyadi János kérésére a koronát a nagyurak az égbe hajítják, hogy az a címre leginkább méltó személy fejére szálljék. S bár maga Hunyadi sem örül az égiek választásának (a monda szerint maga pályázik a királyságra), a korona mindannyiszor Mátyás „fürtös szép fejére” száll, s így a nagyuraknak sincs más választása, mint hogy azon nyomban Budavárban királlyá koronázzák. E történet egy másik változatát őrizte meg Újváry László magyar népmondai elemekből táplálkozó Mátyás az igazságos című verse is: „Magyar urak jőnek, Buda városába, / Vitéz, jó vajdájok János hívására, / Szépen összegyülvén királyra szavazni, / Háromszor az égbe koronát feldobni. / Háromszor repült az korona az égre, / Háromszor is szállt az Mátyás szép fejére. / Így lett az országnak jó vitéz vezére, / Így lett az magyarnak dicső fejedelme.” (Az idézett szövegek forrása: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1972. 308–311., illetve http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/16883/mesedalok/matyas-kiraly-zeneszoveg.html)

Nyilvánvaló, hogy a két idézett történetnek csak nagyon csekély valóságalapja van. A mesés elemeken túl feltűnő, hogy a mondában kulcsszerepet játszó Hunyadi János a királyválasztó országgyűlés idején már nem volt az élők sorában (1456-ban a nándorfehérvári diadalt követő pestis áldozata lett), a Szent Korona már 1439 óta III. Frigyes német-római császár birtokában volt (maga is pályázott a magyar trónra), míg a történet főszereplője, Mátyás ekkor még Prágában tartózkodott, ahol még V. László megbízásából Poděbrád György (Jiři z Kunštátu a Poděbrad) cseh kormányzó tartotta fogva. De valóban a közakarat ültette Mátyást Magyarország trónjára?

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a magyar főurakat is váratlanul érte V. László magyar és cseh király 1457. november 23-án bekövetkezett korai halála. Mivel az uralkodó ekkor még csak 17 éves volt, már a kortársak is mérgezést gyanítottak, és Arany János is ezt sejteti a róla szóló balladájában. (A király csontvázának modern kori vizsgálata a gyanút nem erősítette meg, László örökletes betegségben hunyt el.) Miután örökös nem maradt utána, a magyar főuraknak sürgősen utódot kellett találnia. Ám bárki legyen is az új király, válságban lévő országot örököl elődjétől. Olyan uralkodóra lett volna tehát szükség, aki képes helyreállítani a belső békét, és elhárítja a várható külső támadásokat.

1457-ben ugyanis Magyarországon lényegében polgárháború dúlt a legnagyobb bárói csoportok között, amelyek évtizedek óta küzdöttek egymással a nagyobb politikai befolyás és magánvagyon megszerzéséért. A két legnagyobb bárói liga, a Délnyugat-Magyarország nagy része fölött uralkodó Garai-Cillei liga és a Kelet-Magyarországon komoly befolyással bíró Hunyadi-párt közötti pozícióharc az 1430-as évek óta váltakozó sikerrel folyt. Hunyadi János kormányzósága idején és az azt követő években inkább Hunyadi párthívei gyarapodtak, ám a törökverő halála után V. László a vele rokonságban is álló Cilleiek mellé állt, és Hunyadi egykori tisztségeinek nagy részével nagybátyját, Cillei Ulrik grófot ruházta fel. A stájer grófot azonban a Hunyadi-párt újdonsült ifjú vezére, Hunyadi László híveivel együtt meggyilkoltatta. Az ifjabbik Hunyadi pár hónappal később életével fizetett ezért a gyilkosságért (V. László – erőszakkal kikényszerített – esküje ellenére kivégeztette), a Hunyadi-párt több tagját pedig őrizetbe vetette. Nagy részük hamarosan kiszabadult a fogságból, kivéve a kisebbik Hunyadi fiút, az akkor alig 14 (más források szerint 17) éves Mátyást, akit V. László magával vitt másik királyságába, Prágába, ahol távollétében Poděbrád György gyakorolta a hatalmat. Hunyadi László kivégzését követően az ekkor Hunyadi János felesége és sógora (Szilágyi Erzsébet és Mihály) által vezetett a Hunyadi-párt felkelést, több hónapig tartó véres polgárháborút robbantott ki, amely csak a „hitszegő” király halálhírére maradt abba. További gondot okozott, hogy az ország nyugati részét III. Frigyes császár tartotta megszállva, míg az északi területeket Giskra János (Jan Jiskra z Brandýsa)  cseh zsoldosvezér katonái ellenőrizték, akikről nem lehetett tudni, kit támogatnak majd a trónharcokban. És nem voltak biztonságban az ország határai sem, hiszen egyrészt török támadásoktól is lehetett tartani, másrészt arra is számítani lehetett, hogy a lehetséges külföldi trónkövetelők  fegyverrel kívánják megszerezni a magyar trónt. (Leányágon IV. Kázmér lengyel király, Vilmos szász herceg és maga Frigyes császár is az elhunyt király rokona volt.) (Jagelló) IV. Kázmér és (Wettin) III. Vilmos egyaránt László sógora, a lengyel király egyúttal a Várnában elhunyt I. Ulászló magyar uralkodó öccse is volt. (Habsburg) III. Frigyes császár pedig apai ágon volt rokona V. Lászlónak.

A leghatalmasabb magyar főurak (főképp Garai László nádor és Újlaki Miklós erdélyi vajda) hamar felismerték, hogy maguknak nincs esélyük a trón megszerzésére, vagy akár egy független tartományúri hatalom kiépítésére sem, és olyan külföldi trónkövetelőt sem láttak, aki képes lenne leszámolni a Hunyadi-párttal és a vetélytársaival, az ő uralmukat és befolyásukat is érintetlenül hagyná. Így jobbnak látták kiegyezni legnagyobb ellenfeleikkel abban a reményben, hogy sikerül megállapodni egy olyan uralkodó személyében, akit a nemesség nagy részével el tudnak fogadtatni, és akitől remélhető, hogy a most hatalmon lévő főurak pozícióit nem veszélyezteti. Mátyás erre a szerepre kiválóan alkalmasnak látszott, hiszen apjának hírneve tiszteletet ébresztett a köznemesekben, a főurak pedig abban bíztak, hogy az ifjú királyt V. Lászlóhoz hasonlóan kedvükre irányíthatják majd.

Így került sor 1458. január 12-én Garai László és a Szilágyi testvérek szegedi megegyezésére, amelynek írott szövege ránk maradt. Ennek néhány sorát érdemes szó szerint is idézni: „…Mi, Erzsébet, a néhai és tekintetes és nagyságos Hunyadi János kormányzó és besztercei gróf özvegye és Horogszegi Szilágyi Mihály macsói bán és nándorfehérvári kapitány (…), akik a nádor úr és hitvese, a mondott Alexandra úrnő (…) és minden más segítő familiárisaik és a mondott nádor pártján lévők által, bármiképp és bármilyen módon (…) megtámadtattunk – kiváltképpen pedig a mondott néhai Lászlónak, a kormányzó fiának halálával kapcsolatban – teljességgel, tisztán és őszinte lélekkel megbocsátottuk, és elhatároztuk, hogy soha nem elevenítjük fel, hogy nem állunk bosszút rajtuk…”  (Közli: Magyar középkor 997–1526. Összeállította: Nagy Gábor. Tóth Könykereskedés és Kiadó Kft., Debrecen é.n. 463–464.) A megbékélés mellett a dokumentumban a felek megegyeztek abban – természetesen a még mindig Prágában lévő Mátyás tudta nélkül –, hogy Garai támogatja Mátyás királlyá választását, ezért cserében megtarthatja nádori méltóságát, valamint mindazon címeit és birtokait, amelyeket idáig megszerzett. Az egyezmény garanciáját pedig az jelentette (volna), kötelezték magukat arra, hogy Mátyás hamarosan feleségül veszi Garai Annát, a nádor lányát.  (A Garai Annával kötendő házasság Mátyás legitimációja szempontjából is lényeges lehetett volna, ugyanis a nádor lányának ereiben – a köznemesi sorból felemelkedett családból származó Mátyással ellentétben –  lengyel és német „királyi vér” is csörgedezett.)

A királyválasztó országgyűlést már e megegyezés tudatában 1458. január 24-ére hívták össze Budára. A két nagy politikai erő megegyezése ellenére a Duna jegére összegyűlt nemesek elvben persze hozhattak volna más döntést is, csakhogy nagy részük valamelyik nagyúr familiárisa volt, így szavazataikkal nem rendelkeztek teljesen szabadon. Főleg annak ismeretében mondható el mindez, hogy Szilágyi Mihály mintegy 15 ezer fős (!) felfegyverzett sereggel vonult fel, és a nyomaték kedvéért a mező közepére néhány vérpadot is elhelyezett, a nem Mátyásra szavazókat halállal fenyegette meg. Mátyás itáliai humanista krónikása, az eseményeket vélhetően kissé kiszínező Antonio Bonfini évtizedekkel az esemény után a következő beszédet adja Szilágyi szájába: „… Régóta tudjátok mindannyian, mennyi bajt szenvedtünk el, amióta a szent királyok áldott nemzetsége Máriában kiveszett, és idegen uralkodókat kellett kunyerálnunk. (…) Úgy vélem, hogy a külhoni trónigénylőket mindenképpen vissza kell utasítanunk, ha pedig a magyarokat részesítjük előnyben, én Corvinus Mátyást kívánom választani, hogy amint atyja kormányzata oly sok éven át távol tartotta tőlünk a külső és belső bajokat, úgy a jövőben fia uralma alatt legyünk szabadok. Mindnyájatok előtt ismeretes, hogy természete milyen áldott és nemes, mekkora lélekerő és dicsőségvágy fűti. Higgyétek el nekem, hogy nem fajzik el apjától, hanem vetekedni fog vele hírben és dicsőségben…” (Vö. Magyar középkor i. m. 464–467.) Szilágyi valójában biztosan nem nevezte unokaöccsét Corvinusnak, ugyanis maga Mátyás sem használta soha ezt a nevet családjára. Bonfini szerint a nemesek egy része magát Szilágyit javasolta királynak, amit az visszautasított.  Hogy a fegyveresek fenyegetése vagy Szilágyi a „nemzeti” királyság melletti érvelése hatott rájuk inkább, nem tudni, ám tény, hogy a királyválasztó gyűlés a néhai kormányzó fiát egyhangúlag kiáltotta ki királlyá, akinek kiskorúsága idejére (elvileg öt évre) nagybátyját kormányzóvá nevezték ki. (Ez valójában azonban csak ürügy volt: amikor V. László 1453-ban átvette az ország kormányzását, még nem volt ennyi idős. Van olyan feltételezés is, hogy Szi­lágyi kormányzóságára nem is emiatt, hanem a szegedi egyezség betartatása érdekében volt szükség, illetve azért, mert Mátyás gyors szabadon engedésében ekkor még nem lehettek teljesen biztosak.) Mátyás királyságát az egyház is támogatta; a pápai legátus, Carvajal bíboros apja törökellenes politikájának folytatását várva áldását adta Mátyás megválasztására, és a magyar püspöki kar nagy része is mellé állt.

A Mátyás udvarában született Thuróczy-krónika mindehhez még azt is hozzáteszi, hogy „(...) a magyar köznép is fel-alá vonult a város széles utcáin, és az apródok csoportjai ide-oda futkosva azt beszélték, fennhangon kiáltozták: Akarjuk hogy Mátyás legyen a király, Isten őt választotta a mi oltalmunkra, mi is válasszuk meg! (..) Ennek a gyűlésnek egész népe vágyakozó szeretettel viseltetett iránta, és minden gyönyörűségnél inkább kívánta, hogy ő jusson a királyi méltóságra. (…) A teremben még folyik az ünnepélyes választás, még el sem jutott a néphez a híre, és a pesti templomban máris ünnepi éneklésbe kezdenek, hálaéneket zengenek Istennek az annyira óhajtott választásért. Mikor pedig a választás a köznép tudomására jutott, az egész magyar nép ujjongott nagy örömében (...) Mikor a közeledő éjszaka szürkülete beköszöntött, számos máglyatüzet gyújtva, az éjszakát is megtréfálják, mert a sok farakás égése csalóka nappallá változtatta. Merem mondani, hogy a magyar történet kezdetétől fogva egyetlen király megválasztását sem ünnepelték ekkora örömmel és magasztalással.” (A szöveg forrása: Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, 1978. 439–441.) E tudósítás már nyilván számos túlzást tartalmaz, és a szerző valószínűleg megfelelt megrendelője elvárásának akkor, amikor azt sugallja, hogy a főurak döntése voltaképpen a köznép nyomására és annak akaratának megfelelően zajlott. De mind Bonfini, mind Thuróczy esetében szem előtt kell tartanunk, hogy esetükben tulajdonképp „udvari bértollnokok” munkáiról van szó, akiket nem objektivitásukért fizettek meg.

Mátyás a királlyá választás idején még mindig Prágában tartózkodott. Helyzetét bonyolította, hogy V. László cseh király is volt, és ottani trónjának sorsa éppúgy vitatott volt, mint a magyar. A legjobb esélyekkel az addig is helyette kormányzó Poděbrád bírt, ám őt huszita nézetei miatt nem támogatta mindenki, így magyar segítségre szorult. (Ráadásul Garai Lászlóval is sógorságban állt.) Mátyás kiadatása érdekében a Hunyadi-párt egyik legtehetségesebb diplomatája, Vitéz János váradi püspök utazott Prágába. Állítólag a huszita kormányzó és Mátyás már decemberben előzetesen megállapodtak egymással, de Vitéz erőfeszítéseinek köszönhetően február 9-én a morvaországi Stražnicében létrejött a „végleges” megegyezés: Mátyás és a magyarok elismerik Poděbrád cseh királyságát, míg György az ekkor már királlyá választott Mátyást szabadon bocsátja. (Az egyezmény szövegében ugyan nem szerepel, de a kortársak tudni vélik, hogy ennek 50 000 arany volt az ára. Az máig vitatott, mennyire volt az egyezmény kényszerű, akár zsarolásnak tűnő nyomás vagy éppen Vitéz János tudatos tervezésének eredménye. Ez utóbbi nézetet látszik erősíteni, hogy György cseh királlyá koronázásán utóbb magyar főpapok működtek közre.) Ezen felül Mátyás kötelezte magát, hogy a közeljövőben feleségül veszi Poděbrád ekkor még kiskorú lányát, Kunigundát (Magyarországon utóbb Katalinnak hívták). Ezzel az egyezményt megerősítő Szilágyi testvérek felrúgták a Garaival kötött megállapodást; igaz, emez alól Szécsi Dénes esztergomi érsek és Carvajal pápai legátus az új királyt feloldozta. (Mátyás és Katalin házasságára végül 1461-ben került sor.) A két, egymásnak ellentmondó egyezmény közül az egyiket mindenképpen meg kellett szegni; hogy Mátyás végül a Garaival kötöttett „áldozta fel”, annak oka vélhetően abban keresendő, hogy Poděbrádtól támogatást remélt az ország északnyugati részét zsoldosaival uralma alatt tartó Giskra ellen, aki ekkor a trónharcban IV. Kázmér támogatójának mutatkozott.

Szabadulását követően az új király bevonult Budára, ahol a Boldogasszony-templomban  (mai közkeletű nevén a Mátyás-templomban) ünnepélyesen trónra ültették. (Koronázni a Szent Korona hiányában ekkor még nem lehetett.) Azok a magyar főurak azonban, akik Mátyás uralmától a régi politika folytatását várták, hamarosan nagyot csalódtak. Az ifjú király alig egy év alatt lecserélte szinte a teljes kormányzatot és a királyi tisztségviselőket. A magát sokszorosan – joggal – becsapva érző Garai nádort már 1458 júniusában leváltotta nádori méltóságáról. (Utóda Ország Mihály, a Hunyadiakhoz régóta közel álló, korábbi ajtónállómester lett.) Újlakit a legtöbb méltóságától ugyancsak megfosztotta, s e méltóságokba is „megbízható” Hunyadi-familiársok kerültek. Aligha véletlen, hogy Garai, Újlaki és a hatalomból egyre inkább kiszorulni látszó Szilágyi kormányzó már július 26-án „örök és felbonthatatlan” szövetséget kötöttek egymással mindenki ellen, aki az „ő, familiárisaik vagy birtokaik elveszejtésére törekedne”. (Ez nem nevezi meg Mátyást, de nyilvánvalóan róla van szó.) A szervezkedésben a két legnagyobb mágnás mellettt összesen 12 magyar főúr vett részt. Újlakit és az akkor még kormányzó Szilágyit főleg az vitte a szövetségbe, hogy mindketten sérelmesnek tartották: a király – jövedelmeinek maximalizálása céljából – minden  olyan birtokot igyekezett visszavenni, amely valaha valamilyen jogcímen a Hunyadiak kezelésében volt – akkor is, ha időközben más tette rá a kezét. Szilágyit Mátyás előbb (sikertelenül) igyekezett leválasztani Garaiékról, majd Vitéz közvetítésével kormányzói hivataláról is lemondatta. Ezt követően Erdély élére is megbízható hívét, Rozgonyi Sebestyént állította, amivel Szilágyi ottani befolyása is megszűnt. A volt kormányzót utóbb Mátyás – az oszmán-törökökkel való alkudozások folyományaként – lefogatta.

A reményeikben csalódott bárók (köztük a Hunyadiak több korábbi híve, pl. az eredetileg Hunyadi Lászlóval együtt elítélt Kanizsai László lovászmester, Vitovec János szlavón bán) III. Frigyeshez fordultak segítségért, akit – valószínűleg annak tudta nélkül – 1459 februárjában magyar királlyá választottak. (Frigyessel Mátyás követei ekkor már hónapok óta alkudoztak a Szent Korona átadásáról, de a császár erre csak jelentős területi engedmények fejében mutatkozott hajlandónak.) Garai azonban némileg váratlanul meghalt. Ráadásul halála előtt – máig nem tisztázott okból – családját és birtokait is „Mátyás őrizetére bízta”, vagyis úgy tűnik, mintha ki akart volna táncolni a Frigyes királyságát óhajtók köréből. A lázadók közül ezt követően Újlaki és Kanizsai annyira összekülönbözött egymással, hogy abból fegyveres konflikus keletkezett köztük, ami eleve megosztotta az összeesküvők táborát.

Frigyes 1459 márciusában bejelentette, hogy Magyarországra jön új királyságát átvenni, és áprilisban be is tört Nyugat-Magyarországra. Körmendnél a Mátyást támogató zsoldosok azonban feltartóztatták, és a császár magyarországi tábora már ekkor lemorzsolódni kezdett, nagy részük már áprilisban visszatért Mátyás hűségére. A legtovább Újlaki tartott ki, de júliusban – komoly engedmények fejében – ő is kiegyezett a királlyal. A császár a kőszegi vagy pinkafői ütközet (1459. április 11.) után további katonai kockázatot már nem akart vállalni, főleg, hogy kiderült számára: magyar királyságát II. Pius pápa sem támogatta. (Legátusa, Carvajal bíboros mindvégig Mátyás környezetében tartózkodott, és az oszmánellenes harc garanciáját Mátyás személyében látta.)

 Mátyás a császár magyarországi táborát okos engedményekkel megosztotta. Négy-öt év alatt szinte valamennyi komoly ellenfelétől megszabadult, ráadásul többnyire nem is kemény megtorlások, hanem birtokadományok révén érte el ellenfelei behódolását. A legtovább a korona megszerzése és az uralmát végérvényesen törvényesítő koronázás megvalósítása tartott. (A korona továbbra is Frigyes császár birtokában volt.) Koronázására még további öt évet (!) kellett várnia; csak hosszas tárgyalások és diplomáciai kötélhúzás után sikerült megállapodni III. Frigyessel a korona átadásáról, de csak igen kemény feltételek mellett. Az 1463 júliusában megkötött bécsújhelyi egyezményben Mátyás 80 000 aranyforint fizetésére kötelezte magát (emiatt külön adót kellett kivetnie), elismerte továbbá, hogy Frigyes is használhassa a magyar királyi címet, és hozzájárult fiúörökös nélküli halála esetén a Habsburgok magyarországi trónörökléséhez is. (Ez utóbbi persze az alig 20 éves, ifjú házas Mátyásnak aligha esett nehezére.) Mátyás király koronázása végül 1464. március 29-én Székesfehérvárott történt, amikor Szécsi Dénes bíboros prímás helyezte fejére a Szent Koronát. Ez Mátyás számára különösen fontos volt, hiszen nem származott uralkodói dinasztiából, és nem is dinasztikus öröklés, hanem választás útján jutott hatalomra.

1463 végére Mátyás azonban ténylegesen egy egységes ország ura lett, amelyben hamarosan hozzálátott egy hozzá hű, új arisztokrácia kiépítéséhez. Keménykezű, következetes uralma ellen többször is szövődtek összeesküvések, ám hatalmát többé nem tudták komolyan veszélyeztetni.

Jól látható tehát, hogy amit felületes ismeretekkel „szabad királyválasztásnak” gondolunk, valójában nem más, mint a tehetetlen köznemesség asszisztálása a nagyurak határozatához, még ha Mátyás esetében – a Hunyadi név varázsának köszönhetően – talán szívesebben is tette, mint idegen házból származó trónkövetelők esetében. Az már Mátyás tehetségének bizonyítéka, hogy hamar megszabadult a királycsináló bárók gyámkodásától, és igazi reneszánsz fejedelemhez méltó hatalmat épített ki maga körül. Viszont hogy a főúri szervezkedések, hatalmi harcok, bonyolult rokoni és familiárisi kapcsolatok hálójában végül is Mátyás szempontjából szerencsésen alakultak az események, aligha a zsenge korú ifjú zsenialitásának köszönhető, hanem sokkal inkább nevelőjének, a háttéralkuk megkötését nagyszerű érzékkel levezénylő Vitéz Jánosnak, aki Mátyás korai kormányzati elképzeléseinek kidolgozója is lehetett. Vitéz Mátyás uralmában alighanem közép-európai léptékű lehetőséget látott, amely túlmutatott Hunyadi János (és Szilágyi Mihály) alapvetően a török politikára koncentráló elképzelésén. Az más kérdés, hogy évek múlva az addigra „önállósodott” Mátyással maga is összekülönbözött, de hatalomra kerülésében és annak megtartásában mindenképp oroszlánrésze volt.

Az persze nem véletlen, hogy az utókor szemében Mátyás az egyik legnépszerűbb uralkodónk, akinek személyéhez mondák egész sora kötődik, és akinek uralmát a történeti emlékezet a magyar királyság utolsó fénykorának tekinti – de hogy ezt mivel érdemelte ki, egy önálló tanulmány tárgya lehetne.

(A szerző magyarországi történész)

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Álom és valóság: barangolás a ...
Tüntetéseket szervez a Magyar Szülők ...
Kormányfőtitkár lett a korrupcióval ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ