“Egy háromfontos agyúgolyó épen szívbe találván”

Halálnak 170. évfordulója alkalmából készített összeállításunkban több tanulmányból közlünk részleteket, amelyek 2014-ben jelentek meg az Ágyúba öntött harangok című könyvben, amelyet Gábor Áron születésének 200. évfordulójára jelentetett meg a baróti Tortoma Könyvkiadó: Egyed Ákos, Bán Attila és Bordi Zsigmond Lóránd tanulmányaiból válogattunk részleteket.

A kolozsvári történeti múzeum (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, ENTM) régiségtárában több emléktárgyat őriznek Gábor Árontól, amelyeket védetté nyilvánítottak. Mitu Melinda történész, muzeológus jóvoltából összeállításunkat az ezekről készült felvételekkel illusztráltuk.  

Egyed Ákos: Háromszék önvédelmi szabadságharcának kibontakozása. Gábor Áron szerepe

(…) A keresztlevele szerint 1814. novem­ber 27-én született Bereck városban, teljes neve Gábor Áron András, vallása római katoli­kus. Apja Gábor István, berecki római katolikus. A kis családi gazdasággal rendelkező föld­műves apa, a tehetsége s bizonyos készültsége következtében jegyzői állást is betöltött a kis mezővárosban, jobbnak látta értelmiségi pályára irányítani Gábor fiát, akit a helyi iskola elvégzése után középiskolába íratott be. Gábor Áron el is végzett három osztályt, de a ha­tárőri rendszer szigorú kötelmei miatt abba kellett hagynia a tanulmányait. Ezután tanulta ki az asztalosmesterséget. Minden bizonnyal szomorúan vette tudomásul, hogy meg kell válnia az iskolától, de szeretnénk hangsúlyozni: a szerzett tudása nem ment veszendőbe, erről tanúskodnak szép stílusban, logikusan felépített, kiváló íráskészséget eláruló későbbi írásai; és az iskolában szerzett tudása alapul szolgált ahhoz is, hogy később a német nyelvű tüzérségi szakkönyveket tanulmányozhassa. És hasznos volt az asztalosmesterségbeli tudás is, amire az ágyúkészítésnél lesz szüksége.

Gábor Áront ábrázoló levelező-lap Pollák Zsigmond metszete (1881) nyomán  készült képes levelezőlap, a kolozsvári  Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kiadásában. (Méretek: 15 x 10,5 cm ; ENTM M 12382)

Gábor Áron már fiatalon erős vonzalmat érzett a tüzérség iránt, amihez talán az is hozzájárult, hogy apja köztüzér volt a székely határőrségben, s - amint Jakab Elek írja - 1838-ban faágyút készített, amivel felhívta magára a tüzérségi osztálynál a közfigyelmet. Elképzelhető, hogy ilyen irányú hajlamait ismerve küldték 1839-ben Gyulafehérvárra tüzér­ségi gyakorlatra, aztán egy év múlva a pesti 5. tüzérezredhez, ahol két évig maradt. Közben Bécsbe is eljutott, ahol a Genie-Corpsnál műszaki előadásokat hallgatott, s valószínű ekkor szerezte meg azt a szakkönyvet, amely majd nagy segítségére lesz az ágyúöntésnél. Tehát Gábor Áron tanulta a tüzérséget, és ennek során ismerkedett az ágyú szerepével a hadmű­veletek során. Háromszéken tanúja s részese volt annak a nagy készülődésnek, amely a vé­delem érdekében kibontakozóban volt. Bizonyos, hogy nem nézte tétlenül a haderő szerve­zését sem, s ezért teljesen hitelesnek tartjuk Berde Mózesnek azt a közlését, amelyet Újfalvi Sándor jegyzett le 1855-ben készült emlékiratában. Ennek lényege a következő volt: miu­tán az agyagfalvi gyűlésről hazatért, egy nap, korán reggel megjelent nála egy személy, aki­ről a bemutatkozása után kiderült, hogy Gábor Áron keresi, s nyomban felajánlotta segít­ségét az ágyúöntéshez. Ezt Berde szívesen fogadta, s meg is állapodtak az együttműködés ügyében. Hogy a munkát elkezdhesse, Berde a baróti nemzetőrség századosához irányította Gábor Áront azzal az üzenettel, hogy őt a százados a magyarhermányi vasöntődében foly­tatandó munkájában segítse. Valószínű, Jakab Elek visszaemlékezésében erről a találkozás­ról írta, hogy hősünk felkereste Berde Mózest s megígérte, hogy „ha a kormánybiztos segí­ti, ő ágyút fog önteni". Továbbmenve, Gábor Áron legjobb munkatársa, Turóczi Mózes szerint Berde Mózes már többekkel tárgyalt november első napjaiban az ágyúöntés lehető­ségéről, s ennek következtében „elrendeltek 1. szám alatt a magyarhermányi [bodvaji] vas­olvasztóba, ott Gábor Áronnak az ágyú öntés mellett segíteni, mi még magunk mellé ve­vők alcsernátoni Vég Antalt, rögtön el is mentünk és ott találtuk Gábor Áront dolgozni az ágyú formával." Turóczi október 4-ét ír, nyilvánvalóan tévedésből november 4. helyett. A kérdésről újabb információt a Történelmi Lapok közölt Turóczi halála alkalmával; eszerint Berde Mózes és Demeter József 1848. november 4-én magához hívatta Turóczi Mózest, Gábor Áront, Dummel Ferdinándot, s ott „állapították meg az ágyúöntés körüli eljárást." Valószínűnek látszik, hogy Gábor Áron nyomban elment Bodvajba s már dolgozott, ami­kor Turóczi és társai megérkeztek. Forrásaink, bár kissé másképp szólnak a történtekről, azt mindenképpen bizonyítják, hogy az ágyúöntés lehetőségéről már november első napja­iban tárgyaltak az illetékesek, s ebből Gábor Áron nem hiányozhatott s nem is hiányzott. Véleményünk szerint ő késlekedés nélkül már november elején dolgozni kezdett nagy tervé­nek megvalósításán, mert tudta, hogy bármelyik napon szükség lehet az ágyúkra.(…)

Bordi Zsigmond Lóránd: Gábor Áron utolsó csatája. 1849. július 2.

1849. július 2-án a székely haderő a Kökös és Uzon között elterülő síkon összecsa­pott a Háromszék felé nyomuló orosz csapatokkal, és egy több órás csata után a Fekete­ügy déli oldalára szorította vissza őket. Az adott időpontban jelentős ütközet emléke idő­vel elhalványult, míg végül úgy maradt fenn a köztudatban, mint az ütközet, amelynek so­rán életét vesztette a háromszéki forradalom és szabadságharc hőse, az ágyúöntő Gábor Áron. A székely ágyúk megteremtőjének személye körül kialakuló kultusz elhomályosította a csata többi résztvevőjét és a hadműveletek történetét olyannyira, hogy annak részleteit másfél év­század múltával csak nagy nehézségek árán, számos forrás adatainak egybevetésével lehetett csak rekonstruálni. (…)

GÁBOR ÁRON KENGYELE 1848 Sima, díszítés nélküli sárgaréz kengyel, egyik oldalán „Gábor Áron”, másik oldalán „1848. 4/11” felirattal. Hirscher Ernő remetemezői lakos adománya az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára számára. (Méretek: M: 15 cm, Sz: 14 cm, V: 5 cm; ENTM M 6670)

A székely tábor hangulata nem volt a legjobb, annak ellenére, hogy jelentős csapat­összevonás zajlott le, amelyet számos ágyú, valamint kipróbált lovasság is támogatott. A katonákat megviselte az elmúlt napok harcai során tapasztalt orosz számbeli- és erőfö­lény, a háromszékieket szülőföldjük harc nélküli feladása, valamint a számukra érthetet­len ide-oda vonulások. A tisztek egy része pedig, ahelyett, hogy a csapataival törődött vol­na, és fenntartotta volna a fegyelmet, közel állt a zendüléshez, és Gál Sándor ellen kezdett szervezkedni.

Jellemző az állapotokra két, Gábor Áronnal kapcsolatos eset, melyeket segédtisztje, Nagy Sándor örökített meg. Az első szerint június 26-án, röviddel Nagynak a táborhoz való csatlakozása után Gábor Áron azt a kijelentést tette, hogy: „árulókkal van bajunk s fájdalom azok köztünk vannak". Emellett megnevezte a Gál ellen szervezkedő tiszteket (Nagy Sándor nem közöl neveket), és hozzátette, hogy két kardjának egyikét ezek ellen kívánja fordítani, amennyiben valaki megkísérelné megbontani a fegyelmet. Hozzáállásából kiderül, hogy az őrnagyot kevésbé viselte meg a kézdivásárhelyi hadiipari létesítmény kiürítése, amely szinte biztos, hogy tudtával és beleegyezésével történt, hanem mintegy előre megérezte azokat az eseményeket, amelyek halála után a székely csapatok széthullásához vezettek.

Gábor Áron elkötelezettségét jellemzi a második eset is, mikor június 27-én, a katonai szolgálatával kérkedő, vele lekezelően bánó csíki katonának azzal vágott vissza: „Szolgáltad? Nem szolgáltad, csaltad a császárt; de ezzel nincs bajom, de hogy most hazádat akarod meg­csalni, azt nem tűröm". (…)

Gábor Áron halálával kapcsolatos kérdések

Gábor Áron halála ma már úgy él a köztudatban, hogy az a kökösi híd mellett követke­zett be egy, a 20. századra kialakult kultusz részeként. E kultusz összeolvasztotta a szabad Székelyföld határát jelképező kökösi hidat a hazájáért életét áldozó hős személyével, amit mi sem jelez jobban, mint Gyárfás Jenő, Gábor Áron halálát ábrázoló, a 20. század első év­tizedeiben készült festménye, melynek hátterében a híd látható.

A forradalom eseményeivel foglalkozó 19. századi művek még nem hozzák kapcsolatba a hidat az eseménnyel, szinte mindenik egyetértve azzal, hogy a székely ágyúhős az ágyú­sor centruma környékén, az országúttól északra esett el.

A valóságban, mint ahogy azt a kortárs források is megerősítik, azon a július 2-ai napon Gábor Áron nemhogy a Feketeügy hídjánál, de még csak Kökös közelében sem járt. Egyik forrásunk szerint a lovasság után, de még a tüzérség előtt (nagyjából 10 és fél 11 között) érkezett meg a csatatérre. Ekkorra a székely előőrs már kénytelen volt Uzonig visszavonul­ni, Kökös környékét az orosz lovasság, utóbb pedig az őket követő gyalogság szállta meg, és nagyjából erre az időre tehető az orosz ágyúk felállítása és a tüzelés megkezdése is. Nem rendelkezünk adatokkal arra vonatkozólag, hogy pontosan hol volt az orosz ágyúsor fel­állítva, azonban feltételezhető, hogy az üteget már a székely lovasság által felvert por ész­lelése után abba a tüzelési pozícióba állították, amelyben az orosz visszavonulásig maradt.

Az orosz ágyúk elhelyezkedése határozta meg a székely ütegek felállását, ugyanis azok, mint ahogy a tüzérség aránylag csekély veszteségeiből következtetni lehet, nagyjából a hat­fontos ágyúk hatékony lőtávolságának határán, azoktól mintegy 1000 méterre állhat­tak. Abból, hogy a Szabó Sámuel ütegének megérkezéséig a balszárnyat kevesebb ágyú fedte le elképzelhető, hogy az ágyúk felállításakor kihasználták a Feketeügy meandereit is. A székely ütegsor mögött mintegy 100-150 méternyi szabad tér maradt, amelyen az ágyú­szekerek és a lőszeres kocsik voltak elhelyezve, valamint hely volt biztosítva a lovasság eset­leges átcsoportosítására, majd a teljes arcvonal szélességében felálló gyalogság következett. Az így kialakított hadrend mélysége mintegy 150-200 méter lehetett.

Amennyiben elfogadható a folyókanyarulatra támaszkodó ágyúsor felállítása, abban az esetben a székely ágyúk a 19. századi Uzon déli végétől mintegy 800-900 méterre állhat­tak, nagyjából a mai a vasút felett átívelő felüljáró Kökös felőli végében. Ez alap­ján Gábor Áron halálának helye az országút és a vasút által bezárt tompaszögben, nagyjá­ból az egykori bakterház környékén lehetett.

GÁBOR ÁRON TÁRCÁJA 1848-1849 Világosbarna bőrből készült, mértani idomokkal díszített tárca, piros bőrrel bélelve. Többrekeszes: pénznek, iratoknak és szivaroknak. 10 ív papír is van benne, Gábor Áron feljegyzéseivel. Nagyrészük újságok és folyóiratok („Fiatalság barátja”, „Pesti Napló”)  előfizetési árára, valamint szállítási költségeire vonatkozik. A tárca 1865-1877 között került az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába, Nagy Sándor adományának köszönhetően.  (Méretek: M: 14 cm, Sz: 8 cm - kinyitva: 16 cm -; ENTM M 5485)

Gábor Áron elestét a szemtanúk más-másféleképpen írták le, legfeljebb annyiban ér­tettek egyet, hogy az ágyúi mellett, a tüzelés irányítása közben következett be. A halálhírét közzétevő újsághír forrása egy tűzmester szerint „egy kartácsgolyó [...] szívén úgy találta, hogy hátán ugrott ki, s szörnyet halt". Az ütegét tőle nem messze irányító Szabó Sámuel szerint: „a középen, az országúttól jobbra, egy 6 fontos golyó bal karja tövénél talált; ámbár vér belőle nem folyt, rögtön meghalt". Szabó azt feltételezte, hogy a fehér lovon ülő őrnagyot az oroszok felismerték és több ízben egyszerre 3-4 ágyú vette célba. A Gábor Áron mellett tevékenykedő Nagy Sándor szerint a végzetes találatot egy 3 fontos ágyúgolyó okozta, „mely kiszakitá kebléből a nemes szivet". Gál Sándor emlékirataiban ellenben arról emlékezett meg, hogy Gábor Áront „aki áthágva Gál parancsait, elhagyta a tartalékosok közötti helyét és az első vonalba ment — ágyúgolyó érte és szörnyethalt.

Első látásra kétségbe vonható a tűzmester által közölt adat, melv szerint a halál oka egy kartácsgolyó volt. Ugyanis ezt a lövedéktípust csak kis távolságon belül (általában 400 lépésig) használták, míg az ütközet során az ágyúk a 6 fontosok hatásos lőtávolsá­gának határán állva tömör golyókkal tüzeltek egymásra. Egy időközben előkerült adat azonban más megvilágításba helyezi ezt az információt. A Székely Nemzeti Múzeum gyűj­teményébe 1915-ben két olyan ágyúgolyó-töredék került, amelyről a leltárkönyvben a kö­vetkező bejegyzés található: „Agyúgolyó töredék. A kökösi csatatéren Mara Gábort ölte meg [...]" Mara Gábor megsebesülésének körülményéről Gál Sándor emlékiratai szol­gálnak adatokkal, miszerint az őrnagy a kapott parancsot megszegve (tudniillik azt, hogy maradjon zászlóalja mellett) az első vonalba ment, és halálos sebet kapott. A sebet ezek szerint nem egy ágyúgolyó, hanem repeszek okozták. A kartács használata ez esetben is ki­zárható, de a repeszek által okozott sérülések magyarázataként fennáll az a lehetőség, hogy az orosz ágyúgolyókat túlságosan ridegre edzették, és azok a becsapódáskor darabokra tör­tek. Ezt a szempontot figyelembe véve Gábor Áron esetében sem zárható ki a repesztalálat.

GÁBOR ÁRON TÁRCÁJA: Az első két lapon Gábor Áron segédjének, Nagy Sándornak a feljegyzése látható Gábor Áron halálának körülményeire vonatkozóan: „Ezen egyszerű tárcza  forradalmi székel tüzérőrnagy Bereczki Gábor Ároné volt, ki elesett az Uzon és Kökös közöti csatában 1849. július 2^án – Egy háromfontos agyúgolyó épen szívbe találván. Eleste után, mint segédje (adjutáns) kezéhez vette volt Nagy Sándor (S.Szentgyörgyi) – jelenleg Hidvégi ev. ref. pap. Hidvég, 1865 Május 10^én  jegyezte Nagy Sándor r. pap.”

A Nagy Sándor által említett 3 fontos lövedék nem jöhet számításba, ugyanis ilyeneket ott és akkor csak a székely tüzérég használt. Az orosz könnyűütegek felszerelésébe 6 fontos ágyúk tartoztak, amelyek a székely 6 fontosoknál valamivel kisebb súlyú (2,457 kg) és át­mérőjű (80,85 mm) lövedéket lőttek ki. Ennek ellenére ismét csak nem zárható ki egy, a normál 6 fontosnál kisebb lövedék által okozott halálos találat.

Végeredményben mindhárom visszaemlékezőnek igaza lehet, és Gábor Áron halálát egy felpattanó ágyúgolyóból levált nagyobb méretű repeszdarab által okozott belső sérü­lések okozták. 

Bán Attila: Ágyúgyártás Háromszéken 1848-1849-ben

A bodvaji vasmű

(…) Gábor Áron első ágyúit Bodvajban öntötte. Ez nem véletlen: a bodvaji vasmű egy igen modern, jó fölszerelt üzem volt. Régóta ismert volt a vastartalmú ásványok gyakori előfor­dulása Erdővidéken. Az Európa-szerte fellendülő kereslet hatására a 19. század első felében három vasművet létesítettek, egymáshoz viszonylag közel: Magyarhermányban, Erdőfülé­ben és Lövétén. A következő évtizedekben Székelyföld vas használati tárgyainak túlnyomó részét ez a három vasmű állította elő, melyeket ezért székely kohóknak neveztek.

A Magyarhermány környéki jó minőségű vasérc kiaknázására a Bodvaj havas köze­lében működtetett bányát és vasművet Zakariás Antal, a balánbányai rézművek bérlője. A bodvaji vasmű 1831-ben kezdte meg működését, Zakariás 1843-tól bérelte. A kohó­ból csapolt jó minőségű nyersvas nagyobb részét öntészeti célokra használták. Vashámor is működött itt, ahol az öntészeti célra fel nem használt nyersvas széntartalmának csökkenté­sével kovácsolható vasat (a mai besorolás szerint: szerkezeti- vagy szerszámacélt), majd ab­ból félkésztermékeket és mezőgazdasági szerszámokat készítettek. Csak a század végén épí­tettek külön öntödét, ahol a megszilárdult nyersvasat újraolvasztotrák az öntéshez. A sza­badságharc idején a kohóból csapolt nyersvasat azonnal, még folyékony állapotában kellett felhasználni, ezért az öntés a kohó mellé települt.

Az egyszerűbb öntvényekhez talaj formát használtak. Ez az öntési módszer a csak egyik oldalán alakos öntvények elkészítéséhez volt alkalmazható, mert a mintát a homokkal kidöngölt talajba nyomták, majd kiemelték, és az így kialakított mélyedést töltötték fel a folyékony fémmel. Bonyolultabb öntvények szekrényformázással készültek. Formázóanyagként a Kisbaconból szállított homokot használták.

A kohó a kor mércéjével mérve modern üzem volt, megfelelő kapacitással, a vas előállítasában, öntésében és feldolgozásában gyakorlott munkásokkal. Valójában két dolog hiányzott ahhoz, hogy ágyút tudjanak önteni: a szaktudás, aminek birtokában méretezni tudnak egy ágyúcsövet, és az idő, ami alatt ehhez az új termékhez az öntőmester és a szak­munkások kidolgozzák a technológiát, és megteremtik a feltételeket. Ezek közül a megteremtendő feltételek közül a legfontosabb egy olyan, 3-4 méter mély öntőgödör lett volna, ami egyik oldalán megnyitható, és így lehetővé teszi az ágyúforma behelyezését, az ágyú függőleges öntését, majd annak kiemelését.

A bodvaji üzemet a kortársak is ágyúöntésre alkalmasnak gondolták, olyannyira, hogy a szóbeszéd hatására, miszerint a szászok Magyarhermányban ágyúkat öntenek, Berde Mózes kormánybiztos Daniel Gábor birtokost - valószínűleg 1848. október végén — száz nemzetőrrel kiküldte a bányatelepre. Daniel nem talált ágyúöntésre utaló jeleket. Turóczi vissza­emlékezéseiben azt írja, mikor november 4-én kirendelték ide, kifejezetten Gábor Áron segítségéül, őt már az ágyúformával (ez véleményem szerint a minta lehetett, az akkori szóhasználat nem egységes a megnevezésekben) dolgozva találta. Jellemző a Turóczi tenni aka­rására, hogy - mivel a bodvaji munkát nem látta ígéretesnek - hazament Kézdivásárhelyre, és öntött egy kétfontos bronzágyút.

Az öntés személyi feltételeinek tisztázása okán ide tartozik az a vita, amelyet Bodor Fe­rencnek, Zakariás bányatisztjének visszaemlékezése váltott ki. Ő azt állította, a bodvaji há­rom hatfontos löveget és hozzá az ágyúgolyókat ő öntötte, Gábor Áron jelenlétében. Turóczi szerint viszont az ágyúkat a Gábor Áron készítette minta alapján az ott lévő német kohó- és bányamester öntötte. Mi - az utókor - Gábor Áront tartjuk ágyúöntőnek. Ki öntött itt ágyút? Hogyan állt össze hát az a szaktudás, ismerethalmaz, ami lehetővé tette az öntést?

Egy öntött munkadarab elkészítése, ahogy ma, úgy a szabadságharc idején még inkább, komoly csapatmunka eredménye. Nyilván Gábor Áron adta az ágyú formáját és mérete­it, sőt, a mintakészítés fáradságos és igen nagy precizitást igénylő munkáját is elvégezte. Mivel folytatott ilyen irányú tanulmányokat, a többiekkel ellentétben legalább elméletben ismerhette az ágyúöntés szokásos módjait. Bár a későbbiekben nem esik szó róla sehol, de fontosnak tartom a Turóczi által említett német kohó- és öntőmester tevékenysé­gét. Ő a kohó ismeretével, és az öntészet terén szerzett gyakorlati tapasztalataival lehetővé tette, hogy ha nem is tökéletes, de a célnak még éppen megfelelő öntöttvas kerüljön az öntőformába. Nyilván birtokában volt mindazon fogásoknak, amik általában, és különösen ott, Bodvajban lehetővé tették a sikeres öntést. Végül valóban szerepe lehetett Bodor­nak, aki valószínűleg rendelkezett azokkal az elméleti fémtani ismeretekkel, amik egy ennyire szokatlan munkadarab esetén legalább némi támpontot adtak. Pozíciója okán lehetősége volt szervezni, segíteni a szükséges műveleteket. Ne feledjük el, már a nyersvas olvasztása, a kohó felfűtése is óriási, jobbára kézi erővel végzett munka volt. (A fújtató a kivétel, azt vízikerék működtette.) Ha három hatfontos ágyúval számolunk, a különféle vesz­teségekkel együtt mondhatjuk, hogy legalább három tonna nyersvas kellett az öntéshez. Ehhez nagyjából 12-15 tonna vasércet, legalább 18 m3 faszenet és salakképzőnek néhány száz kilogramm mészkövet kellett a kohóba adagolni. (…)

A „rézágyúk"

Tudjuk, hogy Gábor Áron első ágyúit vasból öntötte, a későbbiek viszont „rézből" ké­szültek. A tiszta réz — lévén lágy, ráadásul nagyon rosszul önthető fém — ágyúanyagnak alkalmatlan. Természetesen Gábor Áron „réz"-ágyúi is bronzból voltak, ahogy a korszak tábori lövegei általában.

Bronznak azokat az ötvözeteket nevezzük, melyek legalább 60 százalék rezet és egy vagy több ötvöző adalékot tartalmaznak. Látható, hogy a rézágyú megnevezés nem is olyan pongyola: az ágyúk ónbronzból, tehát ónnal ötvözött rézből készültek, méghozzá minden esetben 8-10 százalék közötti óntartalommal. Az osztrák hatfontos ágyú anya­gául 10:1 arányú ötvözetet írtak elő," ez körülbelül 9 százalékos óntartalmat jelent. Ez az ötvözet megfelelően kemény, ugyanakkor szívós, azonban a megfelelő tulajdonságok eléréséhez mind az összetételt, mind az öntés technológiáját igen szigorúan kell követni, és a szennyezők arányát alacsonyan tartani.

Erdővidék császári megszállása után Bodvajban nem lehetett folytatni az ágyúöntést. Kézenfekvő megoldásul kínálkozott Kiss János harangöntő műhelye Sepsiszentgyörgyön. Gábor Áron itt négy darab háromfontos ágyút öntött, felajánlott harangok anyagából, amihez rezet adtak, hogy csökkentsék az ötvözetben az ón arányát. Az öntés módszere a bodvajihoz hasonló volt, amint az is, hogy az alapanyag itt sem olvadt be tökéletesen, ezért — és a vízszintes öntési helyzet folytán a formába szorult levegő és szennyezők mi­att - ezek az ágyúk is „ripacsosak és hólyagosak" lettek, és a vaságyúkhoz hasonlóan „fer­de lőlyukkal" sikerültek. (Ez utóbbi arra utal, hogy a magtámasz vagy annak rögzítése to­vábbra is gyenge volt.) A tökéletlen öntés miatt az ágyúk külméreteit itt is megnövelték.

Turóczi Mózes rézöntő szaktudása és jól felszerelt műhelye alapot adott az ágyúöntés kézdivásárhelyi megkezdéséhez. Ahogy azt az előzőekben írtam, ő maga is öntött kísérlet­képpen egy ágyút, ami olyan jól sikerült, hogy később az osztrákok nem tudták összetörni.

„Gábor Áron ágyu gyárának még életben levő munkásai. (1892. okt. levétel Kézdi-Vásárhelyt)”  A fénynyomaton a háromszéki, önálló erdélyi tüzérség létrehozásában fontos szerepet betöltő személyek képmása és aláírása: Paizs Antal „kerekes segéd az ágyu gyárban”, Tóth József „salétrom gyáros”, Turóczi Mózes „ágyu-öntő gyárvezető mint százados”, Kovács András „az ágyufelszerelésnél osztályvezető”, Bene József, „gyutacs gyáros”, Kbünglein József, „lőporgyáros”. A fénynyomat Szabó Sámuel református kollégiumi tanár, történész, honvédfőhadnagy hagyatékából került az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába, 1905-ben. (Méretek: 20,5 x 25,5 cm. )

Gábor Áron decemberben kezdett Kézdivásárhelyen tevékenykedni. A következő év­ben megkezdődött a harangok beszállítása. Komoly támogatás, hatvanezer forintos segély érkezett a kormánytól, és a rézöntő műhely valódi hadiüzemmé vált. Nvolc részlege volt: ágyúöntő, esztergályos, lakatos, kovács, asztalos, kerekes, nyerges és szerszámkészítő. Eb­ben a gyárban teljes, felszerelt lövegeket tudtak előállítani.

Javítottak az öntési eljáráson. Már nem vízszintes helyzetben, hanem a formát kö­rülbelül 30 fokban megdöntve készítették az ágyúcsöveket. Legfontosabb mégis, hogy Turóczinak „volt ideje, hogy semmi elhamarkodva ne történjék". Ami azonban az utalá­sokban felbukkanó Turóczi feltalálta ágyúfúrót illeti, Szabó Sámuel teljesen egyértelmű­en ugyanolyannak írja le a formakészítést, mint Gábor Áron előző műhelyeiben: maggal, eleve furattal öntve a csövet. Maga Turóczi is azt írja, kész „lőlyukkal" öntötték az ágyút, mert a fúrás túlságosan hosszadalmas volt. Valószínű, hogy a fúrót kész ágyú üregének si­mítására használták.

Itt figyelhetjük meg a háromszéki ágyúöntés legfejlettebb formáját. Az öntőmintát esz­terga segítségével kimunkálták, és hosszában, függőleges síkban kettéfűrészelték. A két fél ágyúmintáról nedves agyagpéppel készítettek formát, teljesen úgy, ahogy azt a vaságyúk készítésénél leírtam. A fölfelé álló csőcsapra valószínűleg légzőt vezettek, abból a levegő másként nem távozhatott. A beömlő és a mellette lévő légző hasonló lehetett, és hasonló­képp a tápfejen állhatott, mint amit harangöntésnél ma is alkalmaznak. A formát parázs fölött kiszárították. A nagyobb sorozat okán a magot tartó furatot itt már egy, az ágyúmin­ta torkolati részéből kiálló hengerrel képezhették ki, így nem kellett külön lépésben meg­fúrni a formát. A magot a torkolatnál ez a furat, a csőfarnál pedig egy háromágú vas magtá­masz rögzítette. A magot a vaságyúk csőfuratot (főlyuk) kiadó magjához hasonlóan, tölgyfarúd gerincre tekert szalmakötél, majd az arra fölvitt agyag alkothatta. Itt már a ferde ön­tési helyzet is segítette abból a gőzök távozását. Ezzel a módszerrel egyszerre két ágyút tud­tak önteni, naponta többször is. A két ágyú egyidejű öntése és a folyamatos munka érde­kében nyilván több készlet formázószekrény és öntőminta állt rendelkezésre.

A formát összerakták, és körülbelül harminc fokos szögben az öntőgödörbe beásták. Ez a dőlés már elég lehetett ahhoz, hogy öntéskor az ágyú anyagából a szennyeződéseket és a gázbuborékokat a fém nyomása a tápfejbe szorítsa. Így már lett a formaüregnek egy olyan, legmagasabb pontja, ahonnan a légző ki tudta engedni a kiszoruló levegőt.

Öntés után a formát kiásták, hűlés után a kész csőről eltávolították. A tápfejet levág­ták, az ágyúcsövet tisztították, a csőfuratot fúróval simították, a gyúlyukat kifútták. A kész ágyút felszerelték, tehát ellátták ágyútalppal és a különféle lövegfelszerelési cikkekkel.

Kézdivásárhelyen Turóczi első ágyúját nem számítva legalább 63 ágyút öntöttek. Mi­vel az öntés január közepétől június közepéig folyt (utána Turóczi és a munkások Csíkszeredába mentek, nyilván az ottani gyártást előkészítendő) látszik, hogy a teljes, napi 4-6 ágyús kapacitást soha nem érték el. Ez arra utal, hogy nem az öntőműhely volt az ágyúgyár „szűk keresztmetszete", inkább a nyersanyagellátás, és talán a lövegek felszerelése korlátozta a termelést. Ezzel együtt ilyen számú löveg előállítása az adott viszonyok között rendkívüli teljesítmény, amit Gábor Áron óriási szervezőmunkája tett lehetővé. (…)

(Részletek az Ágyúba öntött harangok című tanulmánykötetből, Tortoma Könyvkiadó, 2014)

Borítókép és fotók: Rohonyi D. Iván