„A franc megette az egészet, ha ugyanazzal a tudással állsz fel az íróasztaltól, mint amivel leültél oda”
Bartis Attila író-olvasó találkozóján jártunk
Bartis Attila író-olvasó találkozóján jártunk
Vissza

„A franc megette az egészet, ha ugyanazzal a tudással állsz fel az íróasztaltól, mint amivel leültél oda”

Emlékezésről, alkotói folyamatokról, holtpontról, kötődésről és fényképezésről beszélgetett a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Bartis Attila íróval, fotográfussal Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója a Bánffy-palota udvarán. Bartis Attila készülő kötetéről, Marosvásárhelyhez való viszonyáról mesélt és arról, miben látja az alkotás – az írás és a fényképezés – jelentőségét.

Bemelegítésként Visky András első gyermekkori emlékéről kérdezte Bartis Attilát, arról a képről, amelytől a szerző a tudatos önmagára való reflektálást számítja. „Sok munka van még ezzel az emlékkel” – fogalmazott röviden a meghívott, majd kiemelte: még az sem biztos, hogy az a legelső, amelyikre ő pillanatnyilag gondol, hiszen az emlékezet nagyon képlékeny és időben is könnyedén át tudja helyezni a dolgokat. „Valószínűnek tartom, hogy ha azt az időszakot elkezdeném bogarászni, találnék régebbi emlékeket is. Azok az emlékfoszlányok, amelyekről felelősséggel azt tudom mondani, hogy nem mások elbeszéléseiből épültek vissza a történetembe, hanem valódi emlékek, azok körülbelül másfél éves koromból ugranak be és nagyjából hároméves koromtól merem azt mondani, hogy többé-kevésbé folyamatosan emlékszem, de ez nyilván csalóka” – fogalmazott, hozzátéve: most épp olyan könyvön dolgozik, amely alapvetően erről az emlékezésfolyamatról szól, és egészen döbbenetes dolgokkal szembesül írás közben.

„Valami olyasmiről van szó, ami nagyon-nagyon eltér az eddigiektől és mindennek nevezném, csak szépirodalomnak nem. Nagy ívben kerülném az önéletrajz szót is, mert ez a könyv kifejezetten életem első éveiről szól. Legelső esztendőim leirata, tulajdonképpen emlékezéstörténet” – jegyezte meg a készülő kötet kapcsán a szerző. „Az az igazán érdekes a folyamatban, hogy mik jönnek elő, hogyan működik az emlékezet, milyen az, amikor nyakon csípjük az emlékezetet és megfigyeljük, hogyan torzul az akkori aktuális tudásunk függvényében. Egészen elképesztő történetek bukkannak fel” – tette hozzá.

Elmondta, minden különbözőség ellenére nyilvánvaló, hogy eddigi három regénye – A séta, A nyugalom és A vége – közös eredővel rendelkezik még akkor is, ha időben és formailag is eltérnek egymástól. A három regény gyakorlatilag triptichon és a mostani kötet megírásának egyik motivációja, hogy az előzőektől szabadulni tudjon, kizárólag önmaga miatt – emelte ki a szerző. „Van olyan, amikor azt érzed, hogy eljutottál a holtpontra. Ennek nagyon sok formája van, lehet bárminek nevezni, akár alkotói válságnak is. Olyankor az ember elkezd kapálózni, és elkezdi keresni azt, hogyan tud addigi helyéről elmoccanni. Én erre találtam rá most, és egyelőre úgy tűnik, hogy működik, mert segít. Hogy a könyvből mennyi lesz nyilvános, azt nem tudom, de nem is foglalkoztat” – jegyezte meg Bartis.

Elmondta: írás közben soha nem próbálja kategóriákhoz, műfaji sajátosságokhoz igazítani könyveit, elsősorban saját rendszerén belül helyezi el őket és az, hogy a nagy irodalmi könyvespolcon hová is kerülnének – mihez közelítenének és mitől távolodnának –, egyáltalán nem érdekli. Visky ebben a tekintetben Kertész Imréhez hasonlította a meghívottat: „Az látszik a könyveiden, hogy nem a megjelenésre pillantasz akkor, amikor írsz, hanem valami egészen más történik veled. Maga az írás válik tulajdonképpen az írói magatartássá és a könyv megjelenése szakadékokat, vákuumokat teremt, válságokat szül.” A gondolatmenethez Bartis hozzáfűzte, nem igaz, hogy a megjelenésnek nem tud örülni az ember: kétségbeejtő is, tönkre is teheti a szerzőt egy időre, de örömöt is tud szerezni.

„Az írásnak soha nem az a lényege, hogy bizonyos tudással leülsz az íróasztalhoz és azt formába öntöd, papírra veted, mert a franc megette az egészet, ha ugyanazzal a tudással állsz fel az íróasztaltól, mint amivel leültél oda. Ha komoly munkát végeztél, akkor nincs az az isten, hogy ugyanaz az ember álljon fel onnan” – fogalmazott az alkotói folyamat kapcsán a meghívott.

A folytatásban Visky kiemelte: megjelent a kortárs magyar irodalom azon mintázata, amely a 80-as években kényszerűen kitelepült írók életművéből bontakozik ki. Mint mondta, Bartis 17 éves korában települt ki, elképesztően érzékeny férfikorban. „Lázadtál te igazán?” – tette fel a kérdést, hozzáfűzve: olykor azt érzi Bartis regényein, hogy most fizeti ki az elodázott lázadások számláit mondatokban, apa-fiú viszonyban. „Én akkor nem lázadtam, én összeomlottam. Nagyon kritikus periódus volt. Amit az életén kívül veszíthet az ember, azt sikerült nagyjából 365 nap leforgása alatt elveszíteni, az anyától a szülőföldig. Nagyon nehéz volt talpra állni, és olyan nincs, hogy ez ne hagyjon nyomot utána az egész életemben” – fogalmazott.

„Csak a rend kedvéért jelentem be, hogy mind a ketten börtöntöltelékek gyermekei vagyunk, ez pedig összefügg, mert mire az ember megismeri az apját, már nem tud lázadni ellene, hiszen óhatatlanul az áldozatot látja benne” – mondta Visky. „Nagyon sokan voltak börtönben, és ahányan ott voltak, annyiféleképpen élték meg. Az nagyon nagy áldás, ha valaki ki tud szabadulni onnan, amikor kinyitják számára a cellaajtót. Apám nem tudott kiszabadulni. Őt annak idején Kolozsváron letartóztatták, bezárták, leült hét évet, és annak ellenére, hogy hét év után kiengedték, az egész maradék életét ott töltötte. Ez pedig rányomta a bélyegét a családra, az apa-fiú kapcsolatra. A börtön és az ott töltött hét év tonnái folyamatosan jelen voltak, még a vasárnapi levesben is” – mesélte Bartis, majd Visky hozzáfűzte: ezt a fajta apa-fiú kapcsolatot a némasággal írná le, hiszen nagyon nehezen találódik meg az a nyelv, amivel a két fél újra mondatokat tudna irányítani egymás felé – bővített mondatokra pedig talán soha többé nincs esély. „Ilyenkor nem csak az idő, a meglévő valóságos szeretet sem tud átadódni. Ez a legnagyobb tragédiája az egésznek. A némaság is sokféle lehet: amikor a düh vagy a keserv fordul némaságba, az adott esetben még lehet, hogy jobb is, de amikor a szeretet se találja meg az utat, az a legkeserűbb, a legártalmasabb, a legnagyobb átka ennek az egésznek. Betontömbök némasága” – tette hozzá Bartis.

A folytatásban a moderátor Marosvásárhelyhez való viszonyáról kérdezte a meghívottat. „Hat évig nem jártam haza: 1984 novemberében mentem el, kilencven januárjának elején jöttem haza először, de ez csak innen nézve hat év, mert amikor benne van az ember, akkor ez az élete, nem tudja, mikor lesz vége, tehát örökkévalóságként éli meg. A történelmet és az önéletrajzot is mindig utólag írjuk. A hat év alatt megszületett bennem egy olyan mitikus város, amely majdnem mindenestől leszakadt a valóságosról, amikor pedig elkezdtem hazajárni Erdélybe, Vásárhelyre, nem az történt, hogy ez a mitikus város szépen lassan felszámolódott, hanem megmaradt mindenestől és megszületett mellé a valóságos is – a mitikus és a valóságos azóta se oltja ki egymást” – mesélte Bartis.

„Alakuló multimediális életművel van dolgunk” – fogalmazott Visky, hozzátéve, úgy látja, a meghívottnak szüksége van arra, hogy átjárjon a művészeti ágazatok, az írás és a fotózás között. „Te tulajdonképpen lelkeket, lélekpillanatokat fényképezel. A fotografálásodat a misztikához sorolom, az embernek, az arcnak, a világnak olyan megismerési módja, amire a nyelv nem alkalmas. Ez visszatérés a nem nyelvbe, a nyelvi határok átlépése. Egy író, aki mindegyre átlépi a nyelvi határokat akkor, amikor fotográfiákat készít” – emelte ki a kérdező, Bartis pedig úgy reagált: „Az író az író, aki a saját határain belül mozog, a fotográfus pedig fotográfus, aki szintén a saját határain és lehetőségein belül mozog és adott esetben a kettő egy ember. (…) A fényképezés olyan mértékben szól az ittről és a mostról, a jelenről, a megélhető pillanatról és a valóságról, amit írás közben nem tudsz megélni. Amikor beültél a sarokba az íróasztalodhoz, akkor oda már vittél magaddal egy anyagot és azzal dolgozol. Az itt és most, az egészen más. Akár azt is mondhatnám, hogy a fotográfia számomra valamiféle szabadságérzetet ad, kivisz az íróasztal mellől a világba” – fogalmazott, hozzátéve: a fénykép az egyik legnagyobb küzdelem a mulandóság ellen.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kétszáz lejes utalványokkal támogatják ...
Köztéri defibrillátorokat helyeztek ki ...
DNA-mérleg: húsz év alatt 15 ezer ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ