„A festett arcú bohócban egyszer csak meglátni az embert”

– Te vagy a kolozsvári társulat legfiatalabb tagja?

– Fogalmazzunk úgy: az egyik legfiatalabb, ugyanis négyen vagyunk egyívásuak, akik már az egyetemen is évfolyamtársak voltunk.

– A mesteri képzésed ideje alatt több erdélyi színházzal is voltak együttműködéseid.

– Az egyik vizsgaelőadásunkat, Wedekindnek a Tavasz ébredését, amelyet Keresztes Attila rendezett számunkra, meghívták a gyergyószentmiklósi Figura társulathoz, ahol jó ideig játszottuk is ezt a produkciót. Ezt követően több előadásban kaptam szerepet Gyergyószentmiklóson. Keresztes Attila, Albu István, Hudi László és Nagy Botond rendezőkkel dolgozhattam ott együtt, majd a Szatmárnémeti Harag György Társulattól kaptam felkérést egy szerepre. Kezdetben állandó szerződést nem ajánlott fel számomra egyik színház sem, viszont akadtak szerepmeghívások. Végül a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház kínált szerződést. Székelyudvarhelyen, a Tomcsa Sándor Színháznál volt ugyan meghirdetve megüresedett színészi állás, de nem akartam hazatérni. Féltem, hogy otthon nem tudnék igazán kibontakozni. Szerettem volna minél nagyobbat harapni az életből. Felmerült bennem annak is a lehetősége, hogy kiköltözöm Budapestre és castingokra fogok járni. Ekkor értesültem arról, hogy volna egy üresedés a kolozsvári társulatnál. Úgy éreztem, ennek mindenképpen kell adnom egy lehetőséget és szerencsém volt: alkalmaztak, és néhány nap múlva már ki is osztották számomra Benvolio szerepét a Rómeó és Júliában, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. Ez az előadás igazi mély víz volt számomra, egyfajta beavatás és próbatétel.

Gedő Zsolt és Szűcs Ervin az Ifjú barbárokban, rendező ifj. Vidnyánszky Attila (2022) Fotó: Biró István (Kolozsvári Állami Magyar Színház)

– Amikor hazautazol, fel szoktad keresni kollégaként a székelyudvarhelyi társulatot?

– Mindig nagyon jólesik becsöppenni oda, ők pedig örökké szívélyesen fogadnak. Megtisztelő volt részükről, hogy a legutóbbi Rómeó és Júlia-előadásunkra az ottani társulat java része – annak ellenére, hogy ők maguk is bemutató előtt álltak – felutazott, hogy megnézze a produkciónkat. Ez ma már szinte példa nélküli gesztus volt részükről.

– Megváltozott az otthoni státusod azáltal, hogy nagyvárosi színész lettél?

– Azt érzem, hogy büszkék rám az otthoniak és egyre inkább arra jövök rá – és ezt csak nemrég tudtam így megfogalmazni –, hogy én is egyre büszkébben tekintek arra a közegre, ahonnan származom. Aki és ami ma vagyok, azt meghatározza az Udvarhelyről való indulásom. Egy ideig volt egyfajta eltávolodás köztem és az otthoniak között, de most úgy érzem, újra egymásra találunk.

– Az, hogy a középiskolában filológia osztályba jártál, befolyásolta a döntésedet, hogy ezt a szakmát válaszd?

– Nem ezen múlott, hanem sok apró részből tevődött össze ez a döntés. Például gyerekkorunkban a nővéremmel minden évben kis karácsonyi előadásokat állítottunk össze otthon, amelyekben ő volt a rendező, én pedig az előadó. Ezenkívül mindig elvarázsoltak a filmek. Egész életemben meghatározó volt számomra a játék. Annyira el tudtam merülni a gyerekjátékokban, hogy nem is hallottam, ha szólítottak. Azt hiszem, ezt kerestem a színészetben: a játék örömét, amelyben megfeledkezhetem önmagamról.

– És valóban azt kaptad ebben a szakmában, amire számítottál?

– Nagyon romantikus elképzelésem volt a színházról, és csodálattal tekintettem fel a színészekre. Ezt részben ma is így látom, de arra is rájöttem, hogy ez is olyan intézmény, mint bármelyik másik. De a közösségi lét, amit a színház képvisel, mindig fontos számomra.

– Azt tartják, hogy ez a fiatal nemzedék, amelyet te is képviselsz, nem szeret olvasni, illetve csak muszájból és nem élvezetből olvas. Igaz ez, vagy csak puszta előítélet?

– Színészként az olvasás is a munkám része, ám kétségtelen, hogy a mi generációnkat nehezebb lekötni, nehezebb felkelteni az érdeklődését. Én is érzem időnként, hogy nem mindig tudok annyira ráhangolódni egy könyvre, hogy teljesen lekössön. A rövidebb szövegekkel, mint például a drámák esetében, nincs probléma, de azt érzem – mint szerintem nagyon sokan a korosztályomból –, hogy a terjedelmes mondatok nem tartják fent az érdeklődésemet. Gyermekkoromban természetesen faltam az indiános regényeket, azóta nyilván megváltoztak az igényeim, de az továbbra is fontos maradt számomra, hogy a történet vonala, a mondatok megragadjanak. A közelmúltban is volt olvasási élményem: Ernesto Sabato Az alagút című kisregénye teljesen lebilincselt, valószínűleg azért, mert nagyon cselekményes volt a történet és repített magával. Azokat a témákat kedvelem, amelyekhez úgy érzem, hogy közöm van, amelyek a mi generációinkhoz szólnak.

– A cirkusz az a reprezentációs forma, amely sok elemet megőrzött az antik színjátszásból. Például a cirkuszi porond a görög színházak orkhésztráját idézi, a félkörnél nagyobb, patkó alakú cirkuszi nézőtér kialakítása pedig a theatronhoz hasonló. Úgy tudom, téged érdekel a cirkuszművészet, hiszen részt vettél ilyen jellegű műhelygyakorlatokon is.

– Életem egyik legemlékezetesebb előadása Szlava Polunyin Snowshow című, cirkuszi elemekből építkező produkciója volt, amelyet közel harminc éve játszanak és eddig több ezer előadást ért meg. Ez a meghatározó élmény indította be a cirkusz iránti érdeklődésemet. Az tetszett meg, hogy ott semmi sem az, aminek látszik. Varázslatos volt a festett arcú bohócban egyszer csak meglátni az embert. Katartikus élmény volt az a pillanat, amikor a könnyed bohóctréfák hirtelen tragikus mélységeket öltöttek. Nagyon megérintett.

– Hol és miként látod magad néhány évtized múlva?

– Alapjában véve pozitív gondolkodású ember vagyok és próbálok is annak megmaradni, bár azt már érzem, hogy ez egyre nehezebb. Azt érzem most, 27 évesen, hogy sokáig ábrándvilágban éltem és egyre inkább szembesülök a rideg valósággal, amely jelenleg nem túl rózsás. Úgy érzem, minden túl hamar történik. Nemrég, viccből, megkérdeztük a kollégáimmal a mesterséges intelligenciát a színház jövőjét illetően és a válasza szerint, 2200-ig még biztosan lesz színház, de a technológia gyors fejlődése miatt teljesen át fog alakulni. Nos, olyan színház iránt, amelyet már a technológia vezérel és ural, én már nem éreznék vonzalmat. De persze, ez csak a gép víziója. Amíg lehet, színházzal szeretnék foglalkozni, mert nagy örömet okoz nekem a színészet, de az előrevetített jövőképemben nem szeretném azt látni, hogy beleragadok valamibe. Kíváncsi vagyok, mit tudok még kibányászni magamból, akár a film, a rendezés vagy az írás területén.

– Mivel töltöd a szabadidődet?

– Fontos számomra a testmozgás, mindig felszabadít. Mostanában azonban olyan az időbeosztásom, hogy arra is keresnem kell az időt, hogy otthon tudjak kicsit tornázni vagy, hogy elmenjek néhány kilométert szaladni. Feltölt és kikapcsol a főzés. A Covid pozitív hozama az volt számomra, hogy a családommal, a barátaimmal, a szeretteimmel töltött minőségi szabadidő visszatért a prioritások legelejére. Szeretem a filmművészetet. Hálás vagyok Kolozsvárnak a Művész mozi miatt, ahol tegnap is két filmet néztem meg egymás után.

Gedő Zsolt (Benvolio) és Imre Éva (Mercutio) Shakespeare Rómeó és Júliájában. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila(2021) Fotó: Biró István ( Kolozsvári Állami Magyar Színház)

– Szóba hoztad a járványt. Nagy hatással volt rád a kényszerűségből megváltozott életmód, a bezártság?

– Igen, sok minden újrafogalmazódott bennem ennek kapcsán. Nem tudtam elhinni, hogy mindez megtörténhetett. Családtagjaim az egészségügyben dolgoznak, és döbbenet volt tőlük hallani, hogy mi történik a kórházakban. Attól tartok, hogy mindez bármikor megismétlődhet. Ráadásul, alig lábaltunk ki a két évig tartó félelemből a betegség miatt, amikor kitört a szomszédunkban jelenleg is zajló háború.

– A fegyverek közt hallgatnak a múzsák – tartja a régi mondás, amit Cicerónak tulajdonítanak, bár ő eredetileg úgy fogalmazta meg, hogy „fegyverek közt hallgatnak a törvények”. Ami talán még ijesztőbb.

– Valóban. Hogy tudjunk így színházzal foglalkozni? Mibe vessük a hitünket? Van az a késztetés, hogy az ember napirenden legyen mindennel, hogy olvassa, nézze a napi híreket, de én erre kevésbé érzek késztetést, ugyanis azt tapasztaltam, hogy a negatív hírek tömege rossz, lehangoló hatással van rám, gyakran megviselnek érzelmileg. Inkább fél szemmel követem az eseményeket, hogy valamennyire napirenden legyek, a hangsúlyt viszont a napi teendőimre helyezem. Úgy érzem, hiába próbálok olyan dolgokat megváltoztatni, amelyekre nincs hatásom. Próbálok önmagam maradni abban a kis környezetben, amely szorosan körülvesz.

Borítókép: Tompa Réka